0. Kötet: Bevezetés

 

TÖRTÉNETEK A MŰVÉSZETRŐL ÉS A MŰVÉSZEKRŐL

(Gyűjtemény)

 

EZ A PÉLDÁNY- ANNAK BÁRMELY KÖTETE- CSAK OLVASÁSRA, VAGY HIVATKOZÁSRA SZOLGÁL.

RÉSZLETEIBEN, MÓDOSÍTVA SEM KÖZÖLHETŐ!

Minden jog Szerzőnek fenntartva!

 

BUDAPEST 2009.10

 

A GYűJTEMÉNY TARTALOMJEGYZÉKE

 

Bevezetés

1. Kötet: Jan Vermeer van Delft A festészet hitvallása

2. Kötet: Testvér- képek Lippi-Verrocchio A trónoló Mária a gyermekkel, öt szenttel, és két angyallal, Verrocchio- Leonardo Jézus megkeresztelése

3. Kötet: Veronese Vacsora Lévi házában (Utolsó Vacsora?)

4. Kötet: Leonardo Utolsó Vacsora (Isteni Elrendelés)

5. Kötet: Leonardo- Michelangelo A Palazzo Vecchioi csata

6. Kötet Testvér-képek Leonardo da Vinci Mona Lisa, vagy Gioconda(?) és Önarckép(?); Hermelines Nő

7. Kötet: Testvér- képek: Leonardo- Caravaggio Keresztelő Szent János

8. Kötet: Sandro Botticelli: Vénusz Születése

9. Kötet: Kiegészítések


BEVEZETÉS 

A tisztelt Olvasó ebben a gyűjteményben a festőművészetről, és festőkről szóló, máshol nemigen olvasható történetekkel, elbeszélésekkel ismerkedhet meg.

Ráadásul egy olyan szerző „tollából”, akinek a festészet hosszú ideig kívül állt az érdeklődési körén- legfeljebb csak múzeumlátogatásra szorítkozott. Ahol- mint egy szépen ápolt erdőben- a kötelező, mások által már régen kitaposott, lejárt ösvényen végighaladva csak kevés kép érintette meg igazán. Lehet, hogy ez méltatlan hozzáállás- de egészen bizonyos, hogy sokan vannak ugyanígy, sőt úgy tűnik, hogy ez sokakat ki is elégít.

Ez a furcsa érzelmi elkülönülés mindaddig meg is maradhat, amíg valamely nyilvánvalóan „együgyűnek” tűnő kommentár, tartalmatlan könyv, giccses másolat, parttalan beszélgetés kapcsán fel nem ébred benne a valódi kíváncsiság. Amely kedvező esetben elvezetheti a művész, és a mű sok esetben a megszokottól merőben eltérő, egyéni megértéséhez.

Éppen ezért, annyi „hozzáértő” után talán egy „kívülálló” nézete is érdekes lehet.

Mondjuk egy mérnöké, aki ugyan nem művész, de lehetne az, mint ahogyan a művész is valójában mérnök. Ahogyan Leonardo da Vinci is, továbbá korának számos más alkotója. Hiszen ha csak megnézzük, hogy mi mindennel- építészettel, matematikával, fizikával, orvostudománnyal foglalkoztak, csak elcsodálkozhatunk. Sőt, amire a „logikával” elárasztott világunkban manapság csak igen kevesen, inkább szégyenkezve gondolnak- még a filozófiával is! Mert az ember, legalább is történelme kezdetén még "polihisztor" volt- mindent, köztük a „szellemi javait is önmagának kellett megszereznie, vagy előállítania.

Így nem csoda, hogy Pierre Fermat mint kiváló jogász (bíró..) a matematikában mégis számtalan újdonságot hozott. „Nagy sejtését” évszázadok hiábavaló kutatásai után csak nemrég oldották meg. (Bár még az is kétséges, hogy az megtörtént valóban? Lásd „Matematika, Hatványösszegek elmélete, IV. kötet).

Ám valahogyan éppen a XVI. századtól kezdődően (elgondolkoztató a Reneszánsszal való egybeesése) ennek a sokoldalúságnak kezdett vége szakadni- a technika, a tudományok és a művészetek szakosodása indult el. Az egyes szakmai tevékenységek intézményesedtek, és ma már speciális képzést, „kompetenciát” igényelnek. Maga a konkrét alkotási folyamat is pld. a művészetnek csupán keskeny szeletét képezi, a kritika, a finanszírozás, reklám, kereskedelem stb. tevékenységek mellett. Egyszóval a művészet a társadalmi szerveződés része lett, amely a saját képére formálta azt. Ami persze az egyén számára egyfelől jó, hiszen jobban ki van szolgálva, ám ugyanakkor nagyobb mértékben kiszolgáltatva is!

Ebben a világban érthetően egyre kevesebb lehetősége van valamely „kívülállónak”, hogy megmutatkozzon, bár a műszaki fejlődés fordulópontjainál még ma is gyakran szerepet kaphatnak.

Ám van e rájuk szükség a művészetben? Vajon kell e, hogy ellentmondjanak valamely, a társadalmi gondolkodás részévé vált „igazságnak”? És egyáltalán van e arra szükség, hogy bármi a múltban, vagy akár a jelenben is- igaz legyen?

Kérdés- kérdés után, válasz nélkül.

Amíg csak egyszer- hirtelen és véletlenül- valaki, valamely internetes fórumon ráakad egy jelentéktelen, ám számára mégis érdekes kijelentésre: „…Leonardo Utolsó Vacsora falképén, Bertalan feje felett, egy falfülkében a Grál Kehely látható…”. Korábbi háttér-információ által ösztönözve megpróbálja ellenőrizni azt, és meglepetten tapasztalja- mintha igaz lenne? Később azonban kétségei támadnak, vizsgálódni, majd tanulni kezd- megpróbálva bepótolni valami fontosat, ami az addigi életéből kimaradt. És ez a folyamat most már megállíthatatlan, mert minden fordulónál új, hihetetlen képek tárulnak elé- a térben és időben szétszórt, addig érthetetlen mozaikkockák alakot öltenek, új műalkotások és művészek kerülnek a látókörébe. Hogy amikor a végén ismét körbetekint, csodálkozva lássa, hogy a benne kialakult összkép messze nem egyezik a korábbival, mert a reneszánsz embereinek és művészeinek élete mindennél igazabban tárulkozik elé! Hogy amit addig tudhatott, az csak torz mása annak, amire maguk az alkotók gondolhattak, s így nem csoda, ha ma művészetük mindenféle találgatásra adhat okot.

Baj ez, vagy így a jobb? Nem lenne e célszerűbb eleve olyan műveket létrehozni, amelyekben nincs is vitatható tartalom? Fedezzük fel a l’art pour l’art-ot?

De hiszen lekéstünk- már fel van fedezve! Mert vannak olyanok, akik a formát, mások a tartalmat, ismét mások mind a kettőt értékelik. Fontos viszont, hogy tisztán láthassák mindegyiket.

 A szerző kezdetben szintén csupán egyetlen műalkotásról: Leonardo da Vinci „Utolsó Vacsora” falképéről szándékozott elemzést írni, mely törekvése fokozatosan bővült hozzákapcsolódó más alkotásokkal. Hogy végül a mondanivalója darabokra szakadva, egymáshoz mégis szervesen kapcsolódó itt külön részekre hulljon szét.

Mert a vizsgálódása során megmutatkozott, hogy a képzőművészet – legalább is történetének kezdetén mindig is „filozófus” volt! A művészek alkotásaikkal száz- éveken keresztül „beszélgettek”, vitatkoztak egymással, elősegítve, hogy végül kialakuljon egy, a korábbi „emberinél” sokkal hatalmasabb, és hatékonyabb új tudati egység: az „emberközösségi tudat”! Műveikben kérdéseket tettek fel, vagy éppen állítottak valamit, amire egy másik festő 100 évvel később reagált, amire ismét később egy harmadik válaszolt... Így született meg egy különös, máig alig ismert kommunikációs csatorna: a testvér-képek kategóriája, amelyekből itt többet is bemutatunk.

- Például a Filippo Lippi és Verrocchio között kezdődő baráti „beszélgetést”, amely műveikről olvashatóan még Lippi halála után is Verrocchio műhelyében, majd Botticelli, és más festők művészetében folytatódott.

- Leonardo visszaemlékezését az édesanyjára, amely a Mona Lisa, és egy (Cariani arcképnek vélt) önarcképe közvetít a figyelmes szemlélőnek.

- Leonardo Keresztelő Szent János képei által sugallt megbékélését, és Isten erejébe vetett bizalmát, amelyre évtizedekkel később Caravaggio adott ellentétes, reménytelenséget sugalló választ.

- Vagy azt a küzdelmet, amely 1503 körül a firenzei Palazzo Vecchio falai között Leonardo és Michelangelo, pontosabban két filozófia – a konzervatívabb, és a felszabadult modern művészeti gondolkodás között lejátszódott. Amelyben Michelangelo kigúnyolta Leonardo művészetét és módszereit, hogy későbbi alkotásaiban megkövesse őt, és felhasználja újításait?

Műveik az ismert elsődleges tartalmuk mellett igen gyakran másodlagos jelentéssel is bírnak, amelyek esetenként lenyűgözően érdekes, és hiteles, akkor még sokak által megértett korrajzokat mutatnak.

Lippi, Verrocchio, Leonardo, Botticelli, Michelangelo, Caravaggio, Veronese, Vermeer művei csodálatos, meglepő gondolatokat rejtenek, amelyek azonban az idők folyamán valahogyan elkallódtak, elhalványultak. Mintha a művészet és a történelem divatos irányzatai azt sugallnák- nem is léteztek, vagy feleslegesek voltak már akkor is, a jövőben pedig még kevésbé lesz szükség rájuk! Ne bolygassuk a múltat, fátyolt reá! Tekintsük csupán a „leszűrődött, tiszta”(?) művészetet!

Minderről ma már semmit nem, vagy egészen másképpen tudunk.

Hiába: „száz éve már- több is talán…”

De ismét felmerül a kérdés: kell e egyáltalán, hogy tudjunk? És ha igen, tehetünk e bármit a megkövesedett „fél igazságok” ellen? Beleszólhat e egy „kívülálló a képzettebb, az elhivatott, a kompetens szakértők dolgaiba?

Felkiálthat e egy gyermek az udvar világában, hogy- „a királyon nincs ruha”!

Ma már (még?) elmondható, hogy megteheti, és hogy nincs feltétlenül sikertelenségre ítélve

Mert a „képzetlenséget” mint hátrányt erősen csökkenti az internetes technika, amely valóságos forradalmat okozott nemcsak az informatikában, hanem az ember, az emberiség gondolkozásában is.

Hiszen most könnyűszerrel bárki hozzájuthat olyan információkhoz, amelyekhez néhány évtizede egy emberi élet sem lett volna elegendő. Szinte elönt minket ez az információ áradat, amelyben növekvő szerepet kap a hozzáférés, a válogatás, a feldolgozás sőt- paradox módon az intuíció is- mindezek az egyénhez kapcsolódó képességek és lehetőségek. Amelyek kedvező esetben jelentősen csökkenthetik azt a hátrányt, ami a „kívülálló” lexikális tudásának hiányából adódik. Ugyanakkor megnövekedik a hibalehetőség, hogy megfelelő ismereti háttér nélkül próbál kezelni ellentmondó adatokat. Vagyis lehet így is tevékenykedni, azonban annak eredménye nem kellően megalapozott, ha úgy tetszik, nem „tudományos”.

Mindezt mérlegelve a szerző is belátja, hogy bár kötetei látszólag „Tanulmány” formátumúak, azonban mégis csupán történetek, amelyek jelentős része a fantázia szülötte. Nem várja tehát azok tudományos minősítését, azonban szeretné, ha a tartalmukon elgondolkoznának, és nem utolsósorban kellemesen szórakoznának.

Forrai György

Budapest 2008. október 28.

 

Köszönetnyilvánítás

Ilyen témán dolgozni nagy öröm, ám nagyon fáradtságos is. Szerző ezért igyekezett a felmerülő problémáit megbeszélni másokkal. Ilyenképpen nagyon sokan, és sokat segítettek e gyűjteményes kötet anyagának létrehozásában. Egyesek úgy, hogy vitatták, mások pedig hogy részben vagy egészében elfogadták a tartalmát.

Éppen ezért - anélkül hogy név szerint említenék bárkit is, mindannyijuknak hálámat fejezem ki. megköszönöm segítségüket.

Emellett köszönetet mondok mindazoknak, akik a számítógép, az Internet létrehozásával, és elterjesztésével mindennél jobban hozzájárultak ahhoz,  hogy az ezer évekkel korábban megálmodott emberközösségi forma a közös gondolkodás révén igazából is megszülethessen. Hiszen szerző kizártnak tartja, hogy bárki élete elegendő lehetne arra, hogy mindazt az információt, amit milliók gyűjtöttek, olyan rövid időn belül megtalálhassa, és feldolgozhassa! Az egyén jobb boldogulása ez a közösségben!

Végül hálatelt szívvel gondolok feleségemre és a fiamra, akik e tevékenységemben támogattak, holott az nyilvánvalóan sok időt, és energiát igényelt, amelyet tőlük vontam el.