3. Kötet: Veronese

 KÉPEK,  FESTŐK,  LEGENDÁK

3 Rész

Veronese Paolo

 

LAKOMA LÉVI HÁZÁBAN  (UTOLSÓ VACSORA?)

 

Gyűjtemény része, amelynek szerzője Forrai György.

Minden jog a szerzőt illeti!

A szerző hozzájárulása nélkül sem egészében, sem részleteiben nem hozható nyilvánosságra, nem hasznosítható

 

 

BUDAPEST

2012.03

 

 

A kép, eredeti nevén mint „Utolsó Vacsora” közel nyolcvan évvel Leonardó alkotása után, 1573-ban, Velencében készült, az Ss Giovanni e Paolo kolostor refektóriuma számára.

A megrendelő azonban kifogásolta, hogy a festő a megállapodás szerinti tárgytól nem megengedhető módon tért el!

Csakugyan – a kép inkább valamiféle lakomára hasonlít, férfiak, gyermekek - nehéz felismerni még azt is, hogy hol ülnek az apostolok? Csupán az ábrázolási hagyományok alapján lehettünk biztosak abban, hogy a képen jelen vannak, és Jézus jobbján valószínűleg Péter, balján János ül.

A jelenet nyilvánvalóan a valós világban játszódik, ahol Jézus fejét övezi elmosódó dicsfény. Rajta kívül a balján ülő János, és még néhány alak felett érzékelhető egészen halványan hasonló. Ruházatuk színe (kék-vörös) szintén kifejezhet összetartozást. Van azonban egy érdekes, „kívül álló” alak is, kék-zöld színű köpenyben, mellette két törpével, vagy bohóccal? Vajon ki lehet ő? Mert ő biztosan nem apostol, de nem is egy német alabárdos.

Idézet a kihallgatási jegyzőkönyvből ”Mi, festők, némi szabadsággal rendelkezünk, akár a költők vagy a bolondok. Én egyszerűen két alabárdost akartam megmutatni, az egyik iszik, a másik eszik a lépcső mellett”. Valóban, a jobboldali lépcsőnél egymás mellett állnak, az alabárd a korláthoz van támasztva, és „bűnös” létükre éppen azt teszik, amit az úrvacsorán szokás: esznek, isznak. Érdekes, hogy az ő köpenyük színe is kék- mintha harcias rendeltetésük ellenére ugyanabba a csoportba tartoznának, mint a kérdéses úr? Aki a bohócok mellett maga is annak, ha úgy tetszik, bolondnak tűnik. Valamiféle művész, színész, vagy akár festő is lehetne, olyan átszellemülten, gesztikulálva szónokol! Ahogyan a bohóc kezében a papagáj is csak fecseg- hiszen nem mindegy, hogy mit mond? Oda se kell figyelni rá, békén kell hagyni, hiszen …bolond!

Az alabárdosok most nyilvánvalóan közömbösek, velük se törődjünk. Nem úgy a jobb kéz felől a lépcsőnél álló, színes öltözetben a többiek fölé magasodó alak. Az ő szerepe tisztázatlan, mert bár lehetne a Veronése által említett szolga is, magabiztos tekintetével ezen a képen az erőt, a hatalmat ő testesíti meg. A bal oldalon, a lépcső alatt álló, vérző orrú alak is mintha vádlón éppen felé tekintene. De nemcsak ő, hanem a középen ülő, bársonysüveges (farizeus kinézetű?) alak is reá néz. Ő meg laposan vissza, mintha azt kérdezné- ne suhintsak egy jó nagyot megint? Érdekes ez a tekintet- háromszög…

Veszélyes szituáció volt- hogyan lehetséges, a festő mégis megúszta egyetlen „karcolás” nélkül? Csupán azáltal, hogy művének címét „Utolsó vacsoráról” a „Vacsora Lévi házánál” elnevezésűre változtatta? Miért válhatott olyan meghökkentően eredményes védekezéssé, hogy azután már csak azt kérdezték meg tőle „vajon mit keres a kép közepén az a kutya”? Válasza erre az volt: „Mert kellett oda!” Miután ezt is elfogadták, büntetlenül távozhatott.

Pedig a bírálók között voltak olyanok is, akik a valláshoz, meg a művészethez egyaránt értettek. Miért fogadták tehát el oly könnyen a művész magyarázatát? Az igaz, hogy addig éppen a reneszánsz hatására a képzőművészek, festők annyi tiszteletet kivívtak már maguknak, hogy félvállról megjegyezhessék: az a kutya kellett oda!


1. kép Veronese: Lakoma Lévi házában (Utolsó Vacsora?)

Mert kétségtelen, az a kutya valóban kellett oda, hogyha azt a kiscicát is figyelembe vesszük, aki Jézus lába előtt, az asztalterítő mögött, talán éppen a kutyák elől talált menedéket? Persze, hiszen van még egy másik kutya is, amelyet eddig senki sem említett, aki pedig a farizeus széke mellett a kopasz hátsóját mutatja kifelé, és amelyet a bírák is jól láthattak...Mintha valamiféle szakadt, kóbor kutya lenne, akinek talán épp a kiscicára fáj a foga? 

Ám a középső kutyus nyugodt, mintha unatkozva, és éppen bolhászkodni készülve őrködne valamin! Mert az látható, hogy itt nem valamiféle kedves, tiszta ölebről, vagy más efféle állatkáról van szó, amilyent pl. Leonardo ábrázolt alakjai lelki tisztaságának jelképeként (lásd 6. rész). Igazi munkakutyus ez, amilyen a nyáj körül szokott őrködni, vigyázva annak egységére, és a BÉKÉJÉRE, amelyet valahogyan éppen ő teremt meg azáltal, hogy a két oldalt elválasztja:

- A megtépázott baloldalt az előkelő jobbtól

- kanárit a komisz kiscicától, azt meg a másik kutyától

- törpét, bohócot, a vérző orrút, és a hátrakötözött kezű rabszolgát a „munkáját végző” csíkos-ruhás, háziszolgától.

Lehetséges, hogy ezeket az alakokat is valakikről mintázta? Hiszen ő is tudhatott az ökölcsapásról, amelyet Michelangelo kapott, és amelynek nyomát a testén, de még-inkább a lelkén egész életében viselte! Ahogyan mondják- „egy irigy pályatársa adta”-, ami megfelelő magyarázat ilyesmire… 

Ugyanakkor a kutyus az útból félreülve, szinte udvariasan és nagyon szívélyesen invitálja a nézőt a lakomaasztalhoz. A művész jól mondta: szükség volt ott reá. Csak nem ahogyan vélekednek róla, hogy „térkitöltőnek”, hanem mint a rend, a béke őrzőjének. 

Összességében így végül a képen ábrázolt cselekmény oly tökéletesen megfelelt az új névvel hivatkozott bibliai történetnek, hogy az ellen a legszigorúbb zsűrinek sem lehetett kifogása! 

Talán a kutyát kivéve, amire azonban a mester úgy tűnik, szintén jól válaszolt, sőt az is lehetséges, hogy a bírák még értették is az üzenetét?

Kétségtelen, hogy ez nem lehetett a bibliai utolsó (oroszul „titkos”) vacsora színhelye, ami valóban titkos volt, hiszen Jézust keresték, s így a Szent Léleken kívül senki emberfia nem lehetett azon jelen. Lehetetlen tehát, hogy bárki, a kolostor priorja, a bíróság, főképpen maga a szerző arra gondolt volna, hogy az az Utolsó Vacsora! 

Más viszont a helyzet a Lévi házánál történő vacsorával. A Biblia azon története ugyanis, amikor Jézus betér Lévi (azaz Máté, a vámszedő) házába, arról szól, ahogyan Ő a bűnösökkel, és farizeusokkal együtt étkezik. A farizeusok pedig szemrehányó megjegyzést tesznek neki ezért, amire ő így válaszol:

"…Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket."

A festményen szinte meghatározhatatlan az asztal mellett ülök száma, viszont öltözetük alapján (vörös köpeny, süveg) megismerhetők a „farizeus kinézetű” személyek, amelyek az utolsó vacsoránál igazából nem is lehettek jelen. Majdnem bizonyos tehát, hogy a kép, amelyet mecénásának „Utolsó Vacsora” címén szándékozott eladni, tényleg nem annak, hanem a művésznek az eltérő szándékait tükrözte. Aki eredetileg is a „Vacsora Lévi házánál” történetét festette meg, az „Utolsó Vacsora” néhány elemét is beleszőve. Talán, mert régóta azt szerette volna festeni? Vagy mert ez a történet a mecénásra jobban illet szerinte, mint a másik? Tény, hogy az ábrázolt jelenetet tartalmilag éppen a most használatos címe fejezi jobban ki!

Nagytiszteletű Uraim, én nem akarom megvédeni azt a képet, de én azt hittem, amit csinálok, az jó. Én sok dolgot nem fontoltam meg, és én egyáltalán nem úgy gondoltam, hogy a képem valakit zavarni fog, különösen mióta az udvari bolondok kikerültek abból a teremből, ahol a Mi Urunk foglal helyet...”. 

Hát- elég magvas válasz...

Úgy tűnik, mintha Veronese a mecénását a bűnösök, vagy farizeusok közé sorolta volna, holott az nem szolgált rá! Amit a mecénás persze azonnal megértett, és jogosan fel is háborodott. De megértette a bíróság is, és talán, mert mégis tetszett az ötlet, nem lépett fel ellene. Három hónapot adott kijavításra! Nem tudhatjuk, mi változott a képen ez alatt az idő alatt? Talán akkor került reá a bohócok mellett álló alak?

A reneszánszra nagyon is jellemző az ilyen viselkedés! 

Legnagyobb művészei úgymond – igazi „fenegyerekek”, akik „énjüket” érvényesíteni kívánták, ez nem is lehetett másképpen! Közülük is kiemelkedik Benvenuto Cellini, aki heves természetét sem a művészetben, sem az életben nem tudta megzabolázni! (sokan viselkedtek akkor és azóta is úgy, azonban sokkal kisebb tehetséggel).

Figyelmesen nézve Botticelli önarcképét- az ő felénk forduló tekintetében láthatunk egyfajta fensőbbséges szomorúságot (7. rész).

Ugyanakkor Leonardóban, akit méltán erős, kiegyensúlyozott személyiségűnek gondolunk, szintén lakozott ilyen „ősakarat”. Számtalan művében látjuk széttörni az elvárások korlátjait, és azt, hogy mecénásai szándékait sajátosan merte felülbírálni. Talán ebből ered, hogy némely művét „nem tartotta fontosnak”, vagy inkább hogy „merte” nem befejezni. Ha pedig befejezte, akkor is gyakran a saját szándékainak megfelelően tette azt. Legjobban ez azokban a műveiben érzékelhető, ahol hagyta előtörni legrejtettebb ösztöneit. Ilyenek a groteszkjei, és főképpen az „Anghiari Csata”- amely a szélsőséges, vad érzelmek (lelkének „elfojtott” rémei?) legkifejezőbb megjelenítése lett volna, ha elkészül, és megmarad! Úgy tetszik, ő is sokat megengedett magának! 

A legmélyrehatóbb változtatás azonban Buonarotti Michelangelo nevéhez fűződik! Bizonnyal mondható- hogy az ő hatása a jelen kor művészetének, sőt életének is a kialakításában példa nélkül álló!  A közte, és Leonardo da Vinci között a firenzei Palazzo Vecchióban lezajlott „csata” ugyanis valójában két: egy, a Leonardo által képviselt. filozofikusnak mondható, konzervatívabb, és Michelangelo felszabadult, modernebb szellemi irányzatának összecsapása volt, amelynek döntnöke, II. Gyula pápa már kezdettől az utóbbi mellé állt (Lásd 5. rész). 

Szinte minden, ami a jelenben meghatározó, és nem csak a művészetben, de az emberi gondolkodásában, és tevékenységben- az emberiség fejlődésének e pillanatához- az 1505-ben félbehagyott két falkép (az Anghiari csata, és a Cascinai csata) történetéhez vezethető vissza!

Ma már alig tudunk valamit erről, azonban a kortársak, köztük Veronese is jól megértette azt. Mert amikor felelősségre vonták, hogy az Utolsó Vacsorán mért festett német alabárdosokat (akik „közismerten eretnekek”) a válasza ez volt:

- Veronese:- Igen, uraim, ez helytelen. De ismétlem, amit az előbb is mondtam, nekem azt kell tennem, amit a legjobbak is tettek előttem.

- Kérdező - Mit tettek a legjobbak? Csináltak ők is hasonló dolgokat?

- Veronese: - Rómában, a főpapi kápolnában Michelangelo megfestette a mi Urunk Jézus Krisztust, az ő anyját, Szent Pétert, és az egész mennyei tömeget, és mindet meztelenül, beleértve Szűz Máriát is. Azok az alakok a legkülönbözőbb pózokban állnak, nem nagy tisztelettel megfestve.”

Hát igen, Michelangelo műve a Sixtus Kápolna mennyezetén (amelyet még a pápa szemei elől is sokáig eltakart, talán azért, nehogy annak megfestésében meggátolja) az emberiség történelmének egyik legfontosabb műalkotása! Amely később is még sokáig vitatva, ám a középkor korlátain örökre túllépve teljesen felszabadította az emberi gondolkodást, és amelynek számtalan gyümölcsét, ám vadhajtását is „élvezzük” ma. 

Mégpedig nem csak a modern festészetben, hanem létünk minden területén.

Nem véletlen, hogy Michelangelo, a szobrász, „kesztyűt dobott” a festő Leonardónak, hogy elhódítsa, (vagy inkább, hogy „átvegye”) tőle a festészet nimfáját, amiről a Sixtus freskók is tanúskodnak. Mert láthatóan tudatosan tette ezt abból a célból, hogy az általa úgy imádott szobrászatnál az emberek többsége számára mégis sokkal kifejezőbb és elérhetőbb másik művészeti megjelenítési forma: a festészet uralkodójává válhasson! Ezzel a hosszan tartó vitát (hogy szobrászat vagy festészet a „nagyobb”?), maga Michelangelo döntötte el! Hiszen ő már „beláthatta”, hogy a csak nemrégiben felfedezett Gutenberg világban az eleve kétdimenziós, ám mégis térbelinek mutatkozó festészeti ábrázolás milyen előnnyel bír a háromdimenziósból leképezett, s így az eredetijénél nyilvánvalóan szegényebbé váló szobrászattal szemben!

Nagy a kísértés azt hangsúlyozni, hogy a modern művészet és életszemlélet éppen általa tört elő, óriási hajtóerőt képezve, és okozva jót, rosszat minden időkben, és mindenütt a világon. Ám az utóbbiak miatt nem lenne szabad elfeledkezzünk az akkor erőt veszített konzervatív gondolkodásról sem! Ennek jelképe: Leonardo központi festményrészlete, „a harc a zászlóért” talán még most is megtalálható a Palazzo Vecchio Vasari által megfestett freskóján látható, „aki keres- az talál” feliratú kibontott zászló mögött, elfalazva!

Talán igaz ez a nemrégiben közzé tett, meglepő gondolat, és hasznos, mivel Leonardo szellemére is egyre nagyobb szüksége van a világunknak! 

A reneszánsz e két művészére talán valójában éppen Isten által kirótt feladat volt az, hogy fordítsanak az emberek gondolkodásán! Ami reménytelenül nehéz, szilárd eltökéltséget, makacsságot, nem utolsó sorban bátorságot igénylő cél volt mindkettőjük részéről!

Vajon lesz- e még ilyen szükség, és lesz- e akkor is segítség?