6. Kötet: Leonardo- Cariani

 

 Szerző: Forrai György

TÖRTÉNETEK A MŰVÉSZETRŐL ÉS MŰVÉSZEKRŐL

TESTVÉR- KÉPEK

6. Kötet:

Leonardo da Vinci

Mona- Lisa; Önarckép (?); Hermelines nő

 (Ez a kötet egy gyűjtemény része. Minden jog a szerzőé)

 


1.fejezet: Leonardo: Mona- Lisa (Gioconda) és Önarckép

Ez a nyárfalapra1 festett női arckép szintén Leonardo nyugtalan firenzei tartózkodása alatt készült.

1. kép: Leonardo: Mona Lisa  2

2. kép: Cariani (Leonardo?): Leonardo arckép (önarckép?)3

 

 

1503- ban ugyanis végre egy falkép- az „Anghiari csata” festésére kapott megbízást. Ami számára kezdetben nagy kihívást és alkotói örömet jelentett, végül azonban súlyos megaláztatásához, a pályafutása töréséhez is vezetett (5. rész)!

Nehéz időszaka volt ez a bizonytalan egyensúlyt nyújtó, ám így is békésebb milánói korszaka után. Azt tette tehát, amit ilyenkor tenni lehet- saját útján indult lelki békéje megkeresésére- mint látni fogjuk, vissza legmélyebb gyermekkorába: megfestve a MONA LISÁT, más néven: GIOCONDÁT.

Amíg egyesek (pl. Vasari) a kép megrendelőjének Francesco del Giocondo firenzei selyemkereskedőt tartották [5], mások pedig másokat, addig többen még azt is kétlik, hogy volt e egyáltalán megrendelő? Mert amíg élt, Leonardo nem adta át ezt a képet sem annak, sem másnak! Lehet, hogy a művész különc módon magának festette, a nemes hölgy pedig talán az ő kérésére ült modellt? Ez akkor egyébként nem számított hiábavaló időtöltésnek, sokan, köztük hercegnők is büszkén vállalták volna! Leonardo ugyanis mindent elkövetett, hogy szórakoztató történetekkel, zenével előcsalogassa modelljeiből a legjobb, legszebb tulajdonságaikat, hogy végül megfesthesse azokat

Firenzében tehát senki sem tartott a képre igényt, amelyet Leonardo mindenhova magával vitt! Állítólag új pártfogója, I. Ferenc francia király 4000 aranyért megvásárolta volna tőle azt, Leonardo azonban azt a feltételt támasztotta, hogy csak halála után kaphatja meg! Más verziók szerint Salai (tanítványa) még a mester halála előtt, 1518-ban, ismét mások szerint pedig 1530-ban az ő hagyatékából az örököse értékesítette.

Látható, hogy a kép körül kész mesevilág képződött- hogy lehet így bármit is megérteni? Csak a fantáziánkra támaszkodhatunk!

Akkor viszont legalább azt felhasználva próbáljuk kitalálni, hogy mi volt e kép eszmei értéke nagyszerűségén kívül, amely azt a művész szemében minden kincsnél többet érővé tette?

Története elég kalandos: királyok, császárok palotáinak falait díszítette, majd a Louvre - ba került, ahonnan 1911-ben ellopták. Szerencsére újra visszatért oda, hogy varázslatos tekintetével tovább meséljen nekünk valamiről, amit fel sem foghatunk.

Mert a festmény- a belőle kisugárzó látszólagos nyugalom ellenére, az „Utolsó vacsorához” hasonlóan feltehetően szintén egy Leonardói "képi példabeszédet" - történetet rajzol. Amelynek kezdete térben és időben egyformán a végtelenbe, a homályba tűnik.

Talán csak mese ez, amilyent az anyák mondanak gyermekeiknek, amelyet maguk is csak hallottak, vagy elképzeltek? Amelyet talán ő isaz édesanyjától hallott?

A szerző maga sem gondolja másnak, mint mesének, amely valahogyan így kezdődik:

- Valahol, valamikor, az ősidők ködéből, homályából hirtelen fény töltötte be a látóhatárt: megindult a teremtés folyamata - tengerek hegyek, fák, növények, folyók utak, építmények bontakoztak ki - mígnem a teret és az időt betöltötte a képen látható, sötét hajú, és szemű, titokzatos mosolyú nőalak! Érezhető- hogy ő maga is a táj, a teremtő folyamat része és eredménye! Most mégsem csak róla lehet szó, hanem inkább arról, akit sejthetően az ölében hordoz, akinek moccanását kezével kívül, és lelkével belül egyszerre érzékeli, akire szerető mosolyát rásugározza! Akit a közös eredetbőla végtelenbe nyúló tengerből külön-külön kiáramló, kiinduló folyók és utak, mint ágak hozzáaz Ő öléhez elvezettek

Hiszen nézzük csak- bal vállánál egy kanyargó folyó mélyzöld szakaszokkal, és habzó zúgókkal, jobb vállánál pedig talán út vagy kiszáradt folyó látható?

Érezhetően a női és a férfi kezdet találkozása ez, amelyek azután már egyesülve, sokkal szélesebben, és nem láthatóan az öléből haladnak majd tovább…

Vajon ki lehet az anya, és ki az a gyermek, akire az oly bensőséges szeretettel, örökéletű mosollyal gondol?

Túlságosan földi mindkét beömlő eredet-ág ahhoz, hogy az égi világ képviselőivel rokonítsuk őket! Valójában csak egy ember- gyermekről lehet szó…

A legkézenfekvőbb feltevés persze az lehetne, hogy a kép valóban Mona Lisa - a kutatások szerint Lisa Gherardini, Francesco del Giocondo firenzei selyemkereskedő feleségének az arcmása - amire találtak feljegyzéseket. Az viszont nem bizonyos, hogy a végleges változat tényleg teljesen reá hasonlított, hiszen Leonardo nem adta át a képet a kereskedőnek soha, hanem magánál tartotta. Sőt meglehet- hogy az nem is fogadta volna el? Hiszen- ahogyan állítják- voltaképpen nem is rendelte meg! Akkor azonban miért ült modellt a művésznek egy patrícius hölgy szegényes ruházatban? Amúgy a nőalak sem tűnik jellegzetes firenzei szépségnek- keleties arcvonású, sötét-gesztenye barna hajú, és sötét szemű. Aki ugyanúgy hasonlíthatna a művész édesanyjára, Katherinára is, a paraszt (vagy felszabadított rabszolga? [45]) cselédleányra, pontosabban annak általa már csak elképzelt ifjúkori alakjára! Akkor pedig a várt gyermek- maga a Művész?

Nem újkeletű feltételezés ez, mások is gondolták már, azonban bizonyíték nélkül, pusztán a vele való hasonlóságra hivatkozva.

Márpedig- található bizonyíték, mégpedig egy jelenleg is vitatott eredetű képre vonatkozó feltételezések alapján! A washingtoni National Gallery of Art múzeumban őrzött, ritkán hivatkozott, Cariani: „Férfi kutyával” elnevezésű arcképről van szó, amelyről állítják, hogy valójában Leonardó arcképe. Sőt, Maike Vogt-Lüerssen [24], a reneszánsz kort számos művében ábrázoló, Ausztráliában élő írónő, merész felvetése szerint az Leonardo önarcképe!

Ha ez igaz, akkor közöttük egyenes gondolati összekötő vonal húzható! Mert szinte bizonyos, hogy a festő önarcképén, az úton távolabb látható, apró, sötétruhás nőalak- az ő idős édesanyja! Akit viszont a "Mona Lisa" képen még fiatalon, a loggia párkányánál ülve ábrázol!

Megrendítő a felismerés, hogy a két képen a közeli környezet, és a háttér, a folyó szinte ugyanazok! A kerti út pedig- az idő útja, amelynek kezdőpontja a később megfestettMona Lisa. Amelyen a gyermeke első moccanását a karjával is érzékelő, bensőséges mosolyú édesanyja még élete tavaszán látható! Mert csak aki gyermeket vár- annak a tekintete lehet az elmélyült nyugalom és béke igen ritka pillanataiban olyan! És a közhittel szemben: nemcsak Mona Lisáé, hanem minden leendő Anyáé! Amiből nyilvánvaló, hogy a korábbi, borongósabb hangulatú önarcképe hátterében sem Gioconda, hanem a már kissé hajlott hátú, öregedő édesanyja áll! Aki útja végéhez közeledve még egyszer visszafordul, hogy talán mégegy utolsó pillantást vethessen a már felnőtt, magányos fia kissé szomorkás arcára? Ezek a kis mozaik-kockák történetileg sokkal inkább igazolják, hogy ez a kép- Leonardóról szól, mint azt bármely modern képelemző eljárás tehetné...

Ha igaz az előbbi feltevés, csodálatoson egybehangolt tematikájú két kép ez!  Hiszen lehetett olyan időszak, amikor még egymás közelében voltak, és a loggiáról kitekintve kis folyót, vagy csatornát, kerti ösvényt láthattak? Vajon hol lehetett az a hely, mikor történhetett mindez? Talán még Vinciben, vagy amikor rövid időre, öregen- betegen Katerina Milánóban nála lakott? A kép már jóval annak halála után készült, nem csoda, ha azon inkább az eszményesített, ifjúkori alakját festette meg.

Milánót hajózható csatornák szelik át (Grande Naviglio), közeli tavak a Lago Maggiore, a Lago Como. Az önarcképen pedig egyértelműen az Alpok kettős hegycsúcsa, a Michable nyereg4  látható, bizonyítva, hogy az Leonardo milánói tartozkodása során készült! Most azonban nem hófödte csúcsokkal, mint a fotón (3. kép), hanem színesen- hiszen idézve D. Mereskovszkij:Leonardocímű művéből [9]: 1493 július 16-án (vagyis éppen a nyár közepén) megérkezett Katalin”.

 

3. kép A déli Alpok hegylánca, Milánóból (Terra3)

4. kép Milánói vízrendszer (Neri.JP)

 

Milánóban, és a környékén számos folyó, és mesterséges csatorna van, amelyeket a XII. századtól építettek, amelyeknek a város, mint szállítási utaknak- sokat köszönhetett, és egyebek között Leonardo érdeklődését is felkelthették a hidraulika iránt.

Ismerve pontosságra irányuló törekvését és geometriai felkészültségét, nemcsak a készítés időpontja, körülményei restaurálhatók, hanem a perspektíva alapján talán háromszögelhető az a hely is, ahol készülhetett! Valóban, mi lenne, ha a tudomány nevében valaki megkísérelné azt a helyet visszakeresni? Mert az út, és a folyó azonosítási pontként szolgálhatnának az épület megtalálásához5?

"Van egy házam egy folyó partján, és a víz elhordja alóla a földet, annyira, hogy beomlás fenyegeti.", írja Leonardo áramlástani jegyzetében ([7]; Codex Leicester; 32). Talán az volt a ház, a szőlővel, amelyet végrendelétében Salaira hagyott? Mert azok az embermagasságú, sötétzöld foltok az út mentén nem lehetnek fák, hanem sokkal inkább csak nyárvégi, kövérre hízott szőlők...

A fenti jegyzet alapján azonban nem bizonyos, hogy áll még az a ház- hogy a folyó, vagy az idő sodra nem mosta el, maga után hagyva egy szürke gyártelepet?! Ám mégis csábító a gondolat, hogy a perspektíva, a távoli városka tornya, és egyéb, talán még fellelhető jegyzetek alapján olyan, a várostól feltehetően északra, annak akkori határán kívül eső helyet keressünk, ahonnan valamely folyó szinte a Mischabel nyugati oldalából indulni látszódik. E tekintetben leginkább a Po mellékfolyói, a Ticino és az Olino jöhetnének számításba. Bizonyára sokan megpihennének azon a helyen, amelyet az Önarckép, és a Mona Lisa idézhetnek az emlékezetükbe!

A feltételezést, hogy a "Mona Lisa" ugyanazt, vagy hasonló helyet ábrázol, a közeli környezet, a loggia párkánya, a folyó és a kerti út támasztják alá, igaz kissé más nézőpontból. A távolabbi környezet azonban már nem azonos, sőt- két részre bontható:

- egy élénkebb, zöld, dombos vidékre, amely lehetne akár egy Firenze környéki tájkép is,

- a távolban alig érzékelhető, hófehéren tündöklő távoli hegycsúcsokra- talán olyanokra, amelyekről édesanyja még a gyermekkorában, a saját gyermekkoráról mesélhetett neki?

Váratlanul jött, és hamarosan végleg el is távozottFia csak Firenzébe való indulása előtt, 1500-ban találta meg egy gondosan összekötött csomagban ajándékait- néhány durva vászoninget, harisnyát. Leonardo szeretettel, aggodalommal bánt anyjával. Kapcsolatuk megindító lehetett. Vajon emlékként, a halála után rajzolhatta e csúnyának, öregnek ott a loggia mellett ülve? Hiszen az Utolsó Vacsorában (4. rész) Szent Erzsébetet is (akit a Szent Lélek tölt be) a Szentháromság személyeként ifjúnak láttatja! Így hát édesanyját sok évvel később, ugyanazon helyen ülve inkább fiatalnak, és boldognak mutatja. Az is lehet, hogy a képhez azért választotta modellként Giocondát, mert az éppen gyermeket várt?

Ugyanakkor Leonardo előtt ránézésre valamiféle aranyos, fehér- prémes állatka (kutya, macska?) látható. Nem kizárt, hogy tartott ilyeneket, hiszen ő igazán szerette a természet gyámoltalan teremtményeit. Ismert róla, hogy vegetáriánus volt, és hogy a piacon vásárolt madarakat szabadon engedte! A kis lény, akit bal kezével érint, azonban mégis valami másra emlékeztet! Talán inkább arra, amelyet kevéssel korábban aHermelines karjaiban, a lelki tisztaság jelképeként festett meg? Mert úgy tűnik, hogy a fehér szín ez esetben is ugyanazt jelképezi! Ha pedig a 6. képpel vetjük össze az állatka fejét, füleit, megbizonyosodhatunk, hogy Leonardo nem kutyát, hanem hermelint ábrázolt! Ugyanolyant, és ugyanazért, mint a hivatkozott képén is! Ám akár hermelin, akár valamiféle kiskutya lenne, itt ugyanarra utalna: hogy aki azt érinti, az társként a tisztaságot választja! Mert a portréfestészet alanyainak kezében többnyire valamely tulajdonságukat jellemző dolgot szoktak ábrázolni! Leonardo talán azt próbálta tudatni a nézővel, hogy ő maga is mindenben a tisztaságra törekszik? Szomorú- nyugodt tekintete pedig arról tanúskodik, bántja őt- hogy szándékait és tetteit mások nemcsak, hogy nem becsülik, de ki is gúnyolják.

Ám a jobb kezében is figyelemre méltó tárgyat tart! Ami semmihez a világon nem hasonlítható, a lantot kivéve, amelyet Leonardo ezüstből, lófej- alakúan formált meg6, amelynek csodálatos hangzását sokan említik, és formája rajzokon is fennmaradt! Ez pedig sokkal jobban igazolja, hogy róla szól a kép, mintha mind a két kezébe festőecset lenne7!

Mona Lisa kézfejei a szék karfáján nyugszanak. Ám jobb karja sem "levegőn támaszkodik", hiszen az nagyon fárasztó lenne! Felületesen szemlélve persze gondolható, hogy azt a párkány támasztja alá, Valójában azonban az is a testén nyugszik, mert gyermeke első moccanását nemcsak belül, hanem kivülről, a jobb karjával is érzékelni szeretné most!

Végül pedig tekintsük a képek méretét: mind a kettő pontosan 53 cm széles! Mintha eleve úgy készültek volna, hogy egymás mellett függjenek? Ami nem kizárt, hiszen 1505 körül mind a kettő még Leonardo birtokában lehetett! Ha pedig elfogadjuk, hogy azt még édesanyja életében, (1490- után) ő maga készítette, akkor belátható, hogy nem lehetne Cariani műve, aki akkor még csak gyermek volt. Nem zárható ki természetesen, hogy valamelyik tanítványa, vagy festőtársa készítette- ennek eldöntésére e kéziratban nincs lehetőség. Azonban nehezen képzelhető, hogy rajta kívül bárki másnak kellő indítéka, és empátiája lett volna ahhoz, hogy ezt a szituációt így ábrázolja!

Ezért valószínűsíthető, hogy mind a két kép- az ő alkotása- és hogy "testvérként" egymáshoz tartoznak! Egyik a másikat legalizálja, és érthetővé válik mindkettő!

Nem mond ellent ennek a hátterek, és a ruházatok eltérő színvilága sem. Lehetett oka arra, hogy a korábbi önarcképét sötétebb, édesanyjáét pedig világosabb, felfénylő háttérben, egyfajta szentségként mutassa meg!

Ha pedig kell még másfélefestészetibizonyíték is, akkor szolgáljon reá az alábbi, Leonardo festészetről szóló művéből, aTrattato- ból való idézet:a fények és árnyékok nagyszerű gráciája jelenik meg azoknak az arcán, akik házuk sötét kapujában üldögélnek; és a szemlélő szeme azt látja, hogy az arcok árnyékos oldalát az említett lakás árnyéka homályosítja be, míg az arcok megvilágított részéhez a levegő ragyogása által előidézett világosság társul a fények és árnyékok e fokozódásával az arcok nagyon plasztikusak lesznek…” Unalmasan hosszú, és feleslegesnek tűnő idézet ez Kenneth ClarkLeonardo da Vinci[26] művéből másolva, hiszen az példára nem hivatkozik. Másfelől a leírtak csodálatosan látszódnak mindkét képen, az arcokon és a szemek szögletében- különösen a későbbi, az érettebb Giocondában!

Mert sokan vádolják Leonardót azzal is- hogy elméleteit sohasem ültette át a gyakorlatba. „Hozzáértők” sora veszi át az őt megelőzőtől annak tévhiteit, anélkül, hogy magukra a művekre figyelne, több kárt okozva maguknak és másoknak, mintha nem tanult volna róla soha?

Történhetett persze úgy is, hogy Leonardo a firenzei selyemkereskedő felkérésére 1503-ban megfestette aGioconda(vagyisGiocondo felesége) képet, és azt át is adta neki. Annak azonban valahogyan nyoma veszett, bár néha hírt adnak arról, hogy valahol megkerült.
Később Leoni például minden portréból kettőt festett. Valószínűleg nem ő volt az első, és az egyetlen ilyen művész!

A képzeletnek azonban még sok útja lehetséges. 

Képzelhető az is, hogy mert a festő a modelljét rejtett, plátói szerelemmel meg is szerette [9], azért nem adta a képet senkinek.

Létezik olyan feltevés is, amely szerint öltözéke arra utal, hogy a Gioconda valóbanvárandós" volt, harmadik gyermekével. Ám Leonardo ezen a képen, amelyhez talán valóban Lisa Gheraldini ült modellt, csakis az édesanyját, és nem őt festette meg! Az egyetlent, aki őt igazán szerette, és aki számára akkor (még a halála után is), Michelangelo "Cascinai Csata" vázlatával oly súlyosan megalázott művésznek (5. rész) egyedül vigaszt adhatott.

Hihető tehát, hogy Mona Lisa titokzatos mosolya éppen annak az anyai szeretetnek a kifejezése, amely a művész gyermekkorát csak nagyon rövid ideig színesíthette (csak 5 éves koráig élhetett mellette), amelyet azután az egész életében hiányolt, és ezért öreg korában- magának és nekünk mindnyájunknak - akik azt mindig sóvárogjuk- örökre megteremtett?

Ezt a képet Leonardo valószínűsíthetően „magának rendelte - készítette” el, és választott (talált) hozzá modellt Mona Lisa személyében.

Amikor 1505 -ben a firenzei Palazzo Vecchióban művészeti alkotó munkája szinte végleg ellehetetlenült, ő az Édesanyja emlékében keresett vigaszt. A megrendelőnek talán valóban átadott "Gioconda" után, már csak magának készítette el aMona Lisát. Amely a Gondviselés által is féltőn védelmezve juthatott csak túl az eljövendő korszakok veszélyein.

Megtörténhetett, hogy az évtizeddel előbb (~1493?) megfestett önarcképét maga elé téve, amelyen idős édesanyja még a kerti úton volt látható, ugyanazon háttér előtt megfestette annak idealizált, fiatalkori képét, ahogyan születendő gyermeke első rezdülésére figyelt. A képzelete által visszaidézett, vagy csak megteremtett mosolyt pedig ma már az egész világ csodálja, találgatva, hogy az mitől olyan vonzó, és csodálatos?

Pedig jobban elmélyedve észrevehető, hogy az nem valamely statikus állókép, hanem egy dinamikus cselekménysor része! A szék karfája ugyanis a loggiával párhuzamos, ő viszont a néző felé néz! Elforduló alakja így arra utal, hogy tekintetének korábbi irányát megtartva éppen hogy csak leült. Arcvonásai pedig arra, hogy közvetlenül az adott pillanatot megelőzően bizonyára még nem mosolygott, hanem ellenkezőleg- jobb szájszöglete még mintha egykedvű, inkább szomorú lenne? Hogy tekintete éppen olyan, mint mikor valakit mély bánatából egy nem várt, vigasztaló hír emel ki, amely egyúttal megnyugvásra, talán a leülésre is késztette? Hiszen arckifejezésének parányi asszimmetriája- bal szájszögletének emelkedő íve, kiegyenesedő, büszke testtartása, és tekintete talán még sokak által érzékelhető, azonban jelentésük nem tudatosulhat pusztán a szemlélődés alapján! Ahhoz ugyanis ismerni kell Leonardó, sőt, az édesanyja élettörténetét.

Mert ez sem olyan műalkotás, amelyre elegendő egy szempillantást vessünk, hogy megértsük, vagy hogy csak gyönyörködjünk benne. Hiszen ha úgy nézzük- mosolyog, ha kicsit másképpen – egykedvűen szomorú, talán sírt is? Mert Leonardó értett ehhez is, legfeljebb csak mi nem értjük meg. Mégis, tudattalanul is elbűvöl ez a félmosoly!

Persze a művészettörténet nyilván „bizonyítékot” igényel egy ilyen állításra… Ám milféle bizonyíték adható? Talán Mona Lisa szájszögletei „görbületi szögének” lemérése? Szerző bizonyosan nem szándékozik azt itt bemutatni, mert a hasonlóan „egzakt” módszerek most megcsúfolnák Leonardo feltételezett érzéseit. Így ha bárki pontos bizonyítékot kíván- megmérheti maga is: az Internet és a számítógép azt bárki számára lehetővé teszi!

Azonban ha a tudatával ma sem látja, akkor tudományos pontossággal megismerve sem értheti meg! Csak akkor fogadhatja be a látványt teljesen, ha tudatosul benne, hogy Katherina Vincibe még szinte gyermeklányként, szétdúlt otthonának, és megaláztatások sorának szörnyű emlékeivel érkezhetett, és hogy ott rabnőként szolgált8! Ezért leendő ifjú anyaként gyermeke első mozdulatai valódi angyali üdvözletként lepték meg őt- felszárították könnyeit, arcát mosolygósra cserélték- lelkileg felszabadították! Amiről azonban már csak akkor mesélhetett felnőtt fiának, amikor végső útja előtt Milánóba hozzá érkezett! Akkor mondhatta el neki először a rabságba ejtésének szomorú történetét, képzelhetően hosszú, és fáradtságos útját (talán a Kárpátokon át?9), majd a dalmáciai rabszolgapiacon való embertelenértékesítését, szomorú szolgálatát Vinciben, végül első szerelmének, majd Leonardo születésének történetét. Akiben ez a találkozás mély nyomott hagyhatott, és akinek volt emlékeznie édesanyja örömére saját életének legszomorúbb napjaiban, az "Anghiari csata" kudarca, a "Cascinai csata" megaláztatása után.

Mások hasonló helyzetben talán végleg elvesztek volna- ő viszont lélekben megerősödve megfestette előbb a "Mona Lisát", majd a „Keresztelő Szent János” képeket is. Mi sem jellemzőbb Leonardóra, minthogy bánatra- örömmel válaszoljon! Hiszen a Keresztelő Szent János képei is (7 rész) ilyen pozitív életérzést közvetítenek!

Nem ő a hibás, hogy többet nem festhetett, hogy művészetét a hazájában nem igényelték.

Egyébként mások is állítják, hogy a kép nem, vagy nemcsak a modellre hasonlít!

Mert a fentihez képest léteznek másmesékis.

- Hogy Mona Lisa- nem más, mint maga Leonardo - mert őreá hasonlít! Ez a különös állítás félig elfogadható, hiszen lehetséges, hogy a művész édesanyjára hasonlított, másfelől viszont, hogy ő maga lenne- azt természetesen nem!

- Ennél még kevésbé tűnik igaznak, amit sokan állítanak, hogy Mona Lisa a női szépség kifejezése- a férfiak vágyálma- maga az Ezeregyéjszaka lenne!

Hasonló nézőpontból lehetne találni „nyerőbb” változatot is- mondjuk, valamely magazin címlapját- ám egyikük sem hasonlítana őreá! Lenyűgöző, hogy miket ki nem lehet találni, sőt elhitetni?

- Vannak még szélsőségesebb nézetek is! Talán említeni sem kellene őket, ha nem éppen egy "hozzáértő" írta volna: (elejétől idézni is megalázó): „…jól illik annak a mosolyára, aki megkapta mindazt, amit megkívánt, s most az emésztés gyönyöreit élvezi?
Valóban ez a legjobb, alegméltóbbhasonlat egy netán éppen gyermeke első mozdulását érző, leendő anya mosolyára? Milyentöltetűeka hasonló kijelentések, vajon alkalmasak-e arra, hogy belőlük tanuljanak mások műélvezetet, sőt- életet? Kell, hogy a fantáziátlan, empátia nélküliség neveztesséktudománynak?

Ez a fajta torzult megértés, amely különösen Leonardo művészetével szemben sokakra jellemző- véget vet a meséknek! Jelzi világunk szomorú valóságát, és egyben igazolja a szerzőt, hogy ezt az „utolsó mesét” –talán nem is felnőttként- hanem őszinte gyermekként- mégis „el merte mondani” mindenkinek!

Hogy a jövőben bárki megérthesse- Mona Lisa mosolya a legszeretetteljesebb, a legszebb, és tisztessége a legnagyobb, ami Nőt  – a későbbi Anyát- illethet!

Mert hiába festik meg akár millió másolatát, készíthetnek róla ugyanannyi fotót, a kép lelke nélkül, vagy azt félreértelmezve egyikük sem mérhető hozzá!

2.fejezet, Leonardo: Hermelines Nő

E képre való hivatkozás több szempontból is aktuális:
- a Budapesti Szépművészeti múzeumban is kiállítva volt,
- közvetve (a hermelinnel) magára a hivatkozott Leonardo da Vinci önarcképre (2. kép) is utal.

A kép története ismert. A hölgy (Cecillia Gallerani): a Herceg kedvese, akinek még a házasságkötése előtt gyermeket szült.

A hermelin, amelyet az ölében tart, minden bizonnyal a Herceget jelképezi. Ez a kis állatka a hagyomány szerint a tisztaság szimbóluma, olyan nemes vad, amely életéért menekülve sem bocsátkozna bele valamely szennyes áradatba, vagy üregbe, nehogy hófehér bundája beszennyeződjön! Emellett nagyra értékelt heraldikai jelkép is.

A művész a herceget, és kedvesét (akivel barátságot tartott) egyaránt illető bóknak szánhatta ezt az allegóriát!

Amelyet nem volt könnyű megfestenie olyan tudósként, aki a természetet nem meghamisítani, hanem másolni törekedett. A hermelin ugyanis Itáliában nem volt őshonos.

Így egyesek feltételezik, hogy végül a menyétféleségek egy másik alfaját, amely a 6. képen látható, kedves, élő hermelinhez hasonló- festette meg.

Hogy később a Carianinak tulajdonított arcképén (mint vélik, valójában önarcképén) a saját kezében is a tisztaság ragyogóan fehér szimbólumát mutassa be!

Ez a bejegyzés Leonardónak- a fáradtságot nem ismerő, kutató természettudósnak, és a saját lelki és testi tisztaságát is mindennél fontosabbnak tartó, és megőrző embernek szól.

5. kép Leonardo: Hermelines nő

„…Miért kellett a tisztaság jelképe?…” 

Kérdezhetné valaki!

„…mert kellett oda…”

Válaszolhatnánk, Veronese szavaival

 

6. kép És a kis modell…


3. Függelékek

3.1 Irodalomjegyzék

Ez a jegyzék a gyűjtemény erre a kötetre vonatkozó kivonata

Jelszám; Cím; Kiadás éve; Szerző; Kiadó

 

[5];     Leonardo da Vinci 1452-1519 Összes festményei és rajzai; 2007; Frank Zöllner;    Budapest

[7]      Leonardo Da Vinci válogatott írásai; 2007; válogatta: Csorba F.  László, Fordította: Krivácsi Anikó; TYPOTEX; Budapest.

[9];     Leonardo da Vinci I-II. rész; Mereskovszkij Dimitrij;    Budapest

[24];   Discovery of a New Selfportrait of Leonardo da Vinci!;    2007;      Maike Vogt-Lüerssen; 

[26];   Leonardo Da Vinci;    1982;   Kenneth Clark;    Corvina; Budapest

[45];  Az igazi Velence és Firenze közelről;    2011 Budapest;   Szinte Gábor;    Kairosz Kiadó

[47];   Leonardo da Vinci Wissenschafter Erfinder Künstler; ;  Otto Letze Thomas Buchsteiner;    Verlag Gerd Hatje

[48]    Da Vinci a feltaláló Elmés szerkezetek Leonardo hagyatékából;    2005;    Mario Taddei, Leonardo Zanon, Domenico Laurenza;    Napraforgó Kiadó


3.2 Hivatkozások, lábjegyzetek

1  A szerzőnek nincs módja ellenőrizni a sokféle állítást (jegenye, nyárfa…)

2 Leonardo: Mona Lisa (Gioconda) Louvre, (1503-1506?)

3 Leonardo (Carriani?): Önarckép (Férfi portré kutyával?)

4 Mischabel range, („Vasvilla” hegylánc), Svájc, Appeninek, 4545 m magas, Milánótól ~125 km ÉNY-ra.

5 A kép Milánótól északra, az Olone, vagy a Seveso folyók felől a Lago Maggiore felé nézve készülhetett

6 Az ezüst lantot Lorenzo Medici felkérésére készítette Lodovico Sforza részére [48]

7 Leonardo ifjuként inkább mint zenész volt ismert.

8 1440-1452 között a török hódítások főképpen közép és délkelet Europa felé irányultak.

9 Rabszolgákat csak a még meg nem hódított területekről, gyakran Magyarországról vihettek. [45]