7. Kötet: Leonardo- Caravaggio

A nézés és a látás- nem ugyanaz!

  

7. Rész

Testvérképek

Botticelli

Leonardo da Vinci

Caravaggio

HÁROMKIRÁLYOK IMÁDÁSA

KERESZTELŐ SZENT JÁNOS

 

Gyűjtemény része, amelynek szerzője Forrai György.

Minden jog a szerzőt illeti!

A szerző hozzájárulása nélkül sem egészében, sem részleteiben nem hozható nyilvánosságra, mások által nem hasznosítható

 

Tartalomjegyzék

1. Bevezetés

2. fejezet, Leonardo: Keresztelő Szent János

3. fejezet, Caravaggio Keresztelő Szent János képei

4. fejezet Keresztelő Szent János ábrázolások

5. Testvérképek sorozata

6. Reneszánsz probléma?

 


BUDAPEST

2012.06

 

1. Bevezetés

Testvérképeknek nem az elődleges tárgyuk, vagy a címük szerint azonos műalkotások, hanem azok tekinthetők, amelyek korábban felvetett kérdésekre válaszolnak, vagy tesznek fel újabbat, amelyre később történik válaszadás (9.4 fejezet).

A reneszánszban léteztek olyan művek, és művészek közötti gondolati kapcsolatok, amelyek ma már alig észlelhető és értelmezhető, igen nehezen leírható „hálózatot” alkottak.

Szerző szándéka kezdetben csupán Leonardo „Keresztelő Szent János” képének elemzése volt. A felismert összefüggések azonban „kikényszerítették”, hogy annak mások művészetében fellelhető gondolati előzményeit, és utóhatásait is bemutassa!

Amelyek által önmagunk, múltunk és jövőnk megismeréséhez szükséges olyan ismeretek tárulhatnak fel, amelyekről eddig jóformán semmit sem tudtunk.

2. fejezet, Leonardo: Keresztelő Szent János

Leonardo „Keresztelő Szent János” képét a legfurcsábbnak, és legérthetetlenebbnek tartják valamennyi műve közül (1. kép), amelynek titkát feltörni mindeddig nem voltak képesek. Amelynek már akkor, és még százévek múlva is átköltött- eltorzított értelmezései születtek! Mint például ilyen (mégpedig műértőtől!) „…meglepően elidegenítő- szinte taszító…az ember szinte kívánná, hogy ne Leonardo műve legyen…”

Hát lehet egy ilyen „méltatás” mellett szó nélkül elmenni? Sajnos, úgy tűnik lehet, hiszen Leonardo napnál világosabb gondolatait totálisan félreértve, eddig is sokan inkább alátámasztani, mintsem cáfolni próbálták ezt a furcsa véleményt.

Arról a képről van ugyanis szó, amelyen jobb kezének mutatóujját az ég felé tartva (amellyel korábban a bűnös Heródes királyra mutatott, és ami a hagyományok szerint ereklyeként meg is őrződött), bal kezében a keresztet fogva, valóban szinte nőies szépségű arccal, már- már szinte nevetve tekint a néző felé.

 

 

1. kép Leonardo: Keresztelő Szent János

 

2. kép Caravaggio: Keresztelő Szent János

3. kép Caravaggio:  Keresztelő Szent János  lefejezése

Ha felnagyítjuk, a háttér bonyolult mintázata tűnik elő. Mint a legtöbb képén, amelyeken ecsetvonásnak, arcnak, kéznek, vagy éppen a kereszt visszfényes árnyékának vélhetők? A művész igazán ismerte a fény és látás hasonló játékait.

Összességében azonban valóságos ellenpontja ez a mestere, Verrocchio által korábban ábrázolt erőteljes, határozott, férfias alaknak („Jézus megkeresztelése”, 2. rész), amelyen éppen Jézus az, akinek arcvonásai lágyabbak, érzelemtelibbek.

Abban persze a bírálóknak igaza van, hogy Keresztelő Szent Jánosnak a Bibliában dokumentált élete –csodálatos születése, szenvedéssel teli, aszketikus, prófétai létezése, cselekedetei, majd méltatlan- szörnyű halála látszólag semmiképpen nem adhattak okot a Leonardo festményén látható arckifejezésére!

Hiszen ez a kép láthatóan már a szörnyű kínzás után ábrázolja, amelyet ráadásul vélhetően nem is pallossal, hanem késsel végeztek, s így nagyon gyötrő lehetett!

Még a hóhér kése által a mellén ejtett első sebből származó vérfolt halvány nyoma is látható- bal kezével rámutat! Ám sokkal meglepőbben, és eléggé élesen egy ovális alakú vágás immár behegedt nyoma látható a nyakán! Csakis az lehet, ami után Salome az édesanyja kérésére tálcán vitte Herodes elé a késsel „gondosan” levágott fejet.

Hogyan lehet, hogy ezt a „méltatók” nem vették észre? Vajon minek vélték azt a ráncot? Talán a remete élettel együttjáró túltápláltság jelének? Próbálták előállítani maguknak is, a tükör előtt, kissé oldalt fordulva, és sikerült? Mindenesetre könnyen átléptek rajta, hogy azután méltóképpen megbotránkozhassanak…

Mert miféle heg, miféle mosoly lehetett volna „azután” a vágás után?

Nos- feltehetőleg pontosan ez a képen ábrázoltak megértésének a kulcsa!

Mert Leonardónak nemcsak a gonoszan cselekvő szablya szétválasztó, hanem az Úr egyesítő, gyógyító erejéről is tudomása volt! Ami az Olajfák Hegyén akkor nyilvánult meg- amikor Jézus begyógyította a Péter által egy papi szolgán ejtett vágást!

A „Keresztelő Szent János” is tehát egyike Leonardo képi példabeszédeinek, amelynek lényege:

az Úr képes begyógyítani a sebeket, visszaadni az életet, és a szépséget - a gonosz a méltón nem győzedelmeskedhet!

Ezért Keresztelő Szent János egy olyan világban, ahol a szépség és az ifjúság nemtől függetlenül örök, nem a fájdalmas sebeit mutogatja- hanem mosolyogva, és „reámutatva” - magát az Urat, és annak hatalmát!

Hiszen most Ő (dicsfény nélkül) nyilvánvalóan a szellemi világ részese, ahogyan a másik hasonló tárgyú képén is – amelyhez később éppen úgy értetlenül, nevetségesen a „Bacchus attribútumaival ” toldaléknevet ragasztották.

Egyébként azon a képen Keresztelő Szent János nem felfelé, hanem oldalirányban mutatja Istent. Talán arra gondolt a művész- hogy valaki legalább ebből megérti: mindez a szellemi világban játszódik, ahol az nemcsak fenn, de mindenütt látható? Ahogyan a párizsi Sziklás Madonnán is, az angyal Istenre, és nem a kisded Jánosra mutat! Egyébként is- nem ez volt az első alkotása, amelyen Keresztelő Szent János sebei látszódtak: hanem a "Háromkirályok Imádása" (lásd 4. fejezet).

Mert Leonardo képein az is jelen van, ami nem, vagy csak alig látható...

Igaz, ő talán senkinek, még a tanítványainak sem mondta el, vagy írta le a legbensőbb gondolatait. De az értetlenség ekkora foka már- már nem is mérhető!

3. fejezet, Caravaggio Keresztelő Szent János képei

Caravaggio jól ismerte Leonardo művészetét, tanult belőle. Keresztelő Szent János életéről több képet is festett. Valószínűsíthető, hogy a „Gyermek Keresztelő Szent János” (1600), és más hasonló tárgyú képeinek Bacchus– szerű(?) megformálását is tőle kölcsönözte. Sokkal később (1608-ban) pedig Máltán pontosan ugyanúgy ábrázolta a kivégzés feltételezett körülményeit- a kést a hóhér kézben, a kardot a földön (3. kép).

A leonardói tematika azonban oly mértékben megérintette, hogy száz évvel később válaszolt is rá! A „Keresztelő Szent János a vadonban” képe, amely 1604-ben, Rómában készült, szinte ellentéte Leonardóénak, akivel mintha száz év múlva is perlekedne. Mert János éppen az ellenkező irányba fordul. Jobb kezében, amellyel Istenre mutathatna, most nádkeresztet tart, a bal kezét elrejti, Szemeit lesüti- arckifejezése komor és szomorú, egyszóval -maga a reménytelenség! Hiába ragyogja be a testét felülről a fény – nyaka mégis sejtelmes árnyékba borul, melynek mélyén nem tudható, mi rejlik? Sötétebb vonulata nézhető akár egy beforratlan hegnek is? Még a kezében tartott nádkereszt visszfénye is a kép jobb szélén ugyanúgy, elmosódottan látszódik. Nem... szó sem lehet arról, hogy ez a  szívszorongatóan gyönyörű, és szinte a mához szóló festmény nem Leonardóéra válaszol! De hol van már az a „jó hír”, amelyet az láthatólag még közvetíteni próbált, igaz, sikertelenül?  És ő milyen választ kaphatna ma, és kitől? Olyanoktól, akik már Leonardót sem értik, sőt talán nem is akarják?

Mintha- ahogyan Leonardo is gyakran tette- nem feliratokkal, hanem ráutaló műveivel szerette volna megértetni mondanivalóját a nézővel, gondolván, hogy valamely kép másokhoz is ugyanolyan világosan szól, mint őhozzá? (A látó üzenete a nagyot-látókhoz...). Caravaggio valamit megérthetett a múltból, jelenből, jövőből, és amiatt lehangolódhatott! Az ő hajszolt élete, sorsa amelyről sokan írtak, magyarázatul szolgálhat minderre.

4. fejezet, Keresztelő Szent János ábrázolások.

Keresztelő Szent János életének sok mozzanata vált a vallásos festészet tárgyává.

Többen is megfestették lefejezését, Salome táncát, és azt, ahogyan annak végén a levágott fejet ezüst tálcán bemutatja. Képsorozatok is készültek- például Filippo Lippié (Prato), amelyeken ezek együtt is láthatók.

Benozzo Gozzoli korábbi képsorozatán (1461-62) például a lefejezés pallossal történik. Ami azonban kevéssé valószínű, mert a „pontatlan” vágás túl nagy roncsolással járt volna.  Ezért a legtöbben a már kivéreztetett áldozat késsel történő „lefejezését” festették meg.

Vitatható persze az is, hogy a látható „ráncok” az isteni gyógyítás bizonyítékai, mivel hogy bármely oldalt forduló ember nyakán megjelenhetnek? Hiszen Botticelli „Háromkirályok imádása” (1475-77) képi baloldalán („múltjában”), állítólagos önarcképén (4;6. képek) szintén láthatók!

Ami valóban jó ellenérv lehetne, egyetlen esetet kivéve: ha áttételesen azok is Keresztelő Szent János behegedt sebét jeleznék! Bár alig hihető, azonban ellenőrzésre mégis érdemes gondolat ez! Mert Botticelli bizonyíthatóan törekedett arra, hogy műveinek másodlagos értelmezésében is vallásos tartalmat rejtsen el! Így már nagyon elgondolkoztató a képi jobboldalon (a „jövőben”) magabiztosan álló, marcona alak jelentése, aki bárddal a kezében mintha őt várná? Akinek tekintetét, résnyire nyitott szemeit a mellette állók éppen őrá irányítják? Így már érthetőbb, hogy Botticelli (azaz Keresztelő Szent János?) miért fordul szemrehányóan a néző felé, bal szemében csillogó könnycseppel, megbántott, lefelé görbülő ajkakkal, és hogy miért látható a nyakán „annak” a vágásnak az előjelzése?
Egészen biztos, hogy Keresztelő Szent Jánost láthatjuk benne, hiszen közvetlenül mögötte egy nála csak kevéssel magasabb,  halvány, szinte fénysugarakból szőt kereszt tűnik fel ! Ő és Leonardó értettek ahhoz, hogy megfessék azt is, ami nem, vagy csak alig látható!

Másfelől aligha fogadható el a feltételezés, hogy a képen ábrázolt Medici család, amely a pályája során oly hatalmasan segítette őt, neheztelne rá! Akikről Botticelli akkoriban több portrét is készített- a kép közepén álló Giulianoról is, mielőtt azt 1478 április 26-án, 25 évesen a „Pazzi” összeesküvésben megölték? Akkor azonban mit jelenthet a kép bal szélén álló, vörösmentés alak a  reámutató, „intrikusnak” tűnő alakokkal körülvéve? Hiszen ő maga a másik oldalon az idősebb fiú, Lorenzo mögötti csoportban áll!  Igaz, feltételezhető Simonetta Vespuccihoz, Giuliano kedveséhez kapcsolható (8. rész) fájdalmas érzése, vagy történhetett valami más is?  Miben lehetünk bizonyosak, ha egy könyvből csupán néhány betűt ismerhetünk?

Végül azonban nem zárható ki egy olyan feltételezés, hogy Botticelli festménye éppen egy,  Leonardóét jóval megelőző változata ugyanazon témának!

Amelynek csupán esztendővel korábbi előzménye lehetne a Verrocchió műhelyében készült „Jézus Megkeresztelése” festmény, Botticelli művésszé történő avatásának feltételezett másodlagos olvasatával (2. rész).

Amelyre válaszként Botticelli a hivatkozott önarcképében inkább Keresztelő Szent Jánossal, pontosabban annak sorsával próbált azonosulni. Igaz, nem vadbőrbe burkolózva, hanem egy akkoriban Firenzében gyártott drága, színjátszó „cangiante”  köpenyt viselve. Amely a Leonardo által is kedvelt „őszibarack” színben valamiféle szőrme képzetét is kelti, jelezve azonban, hogy elhivatottsága nem az öltözetétől függ! Valószínű elképzelés ez, hiszen róla bizonyosan tudható, hogy életét az elhivatottsága vezérelte, előbb Savonarola vonzáskörébe, majd a magányosságba...

Minthogy pedig a képet nem az egyház, hanem egy gazdag kereskedő rendelte meg, Botticelli gondolhatta, hogy abban rejtve kifejezheti a saját érzéseit is!

Leonardo és Botticelli mestereik, Lippi és Verrocchio műhelyeiben, szoros munkatársi és baráti kapcsolatban, szinte együtt nevelődtek. Jól ismerték- elismerték egymást, személyükben modellként, műveikben mintaként szolgáltak egymásnak (2. rész).

Ezért nem meglepő, ha Leonardo későbbi, „Háromkirályok imádása” témájú, befejezetlen művének (1481-82) vázlatán, annak képi baloldalán („múltjában”, 9. rész) ugyanúgy  egy ifjú látható, akit sokan önarcképének tartanak. Ő az, vagy Botticelli? A lényeg, hogy a nagyításon (9. kép) jól kivehető Keresztelő Szent János sebe! A vázlatról nem látható, hogy gyógyult, avagy nem? Leonardo azonban hitt az isteni jóságban, és igazságosságban!  Könnyen lehet tehát, hogy neki és talán még más művészeknek is éppen Botticelli adott máig elfelejtett ábrázolási mintát? Igaz, Leonardo képének balszélén (a jövőben) csak egy öreg ember látható, akiben sokan az ő elképzelt, aggkori önarcképét vélik felfedezni.

Egyébként Leonardó képének közepén („jelenében”) még súlyos csaták folynak, hogy később már csak fegyvertelen, a történésekre figyelő lovasok utaljanak arra: a távoli jövőben már nem lesznek csaták, háborúk? (A fehér lovak a sötétség erői ellen vívott harcot, az emberiség Jézus által elérhető jobb jövőjét jelképezik- János: Jelenések könyve).

Szerző megérti, ha a tisztelt Olvasó mindezt csupán a fantáziája szüleményének, emellett túlságosan terjengősnek is gondolja. Hiszen ahelyett, hogy a történet végre a valósághoz konvergálna, újabb és újabb hajtásokat növeszt? 

A reneszánsz megértése, és tegyük hozzá: műélvezete azonban a hasonló, nehezen leírható összefüggések nélkül szinte lehetetlen, illetve  nem lehet teljes!  Mert csak általuk adható magyarázat arra, hogy Leonardó miért festette meg a Keresztelő Szent János képeken annak halála utáni létezését, szellemi világban történő feltámadását, gyógyulását.

Mindmáig ismeretlen, nagyon is vallásos, egyedi tematika volt az - amely Isten hatalmáról, az arra méltó lélek jutalmáról szól a szellemi világban!  Sajnálatos, ha minderről ma nem tudunk, róla nem gondolkodunk...

A reneszánsz alkotók, és műveik szándékainak, mondanivalóinak figyelmen kívül hagyása, véletlen (netán szándékos?) félreértelmezése, vagy egyszerűen csak tagadása elsőként a "műértők", és végül a műkedvelők által egy olyan folyamatot jelöl, amelyről ma még nem tudható, csak érzékelhető, hová vezet?


 
4. kép Botticelli: Háromkirályok imádása

 


5. kép Botticelli: Háromkirályok imádása, részlet: A büntető?

6. kép Botticelli: Háromkirályok imádása, részlet: Önarckép (Keresztelő Szent János?)

 

7. kép Leonardo: Háromkirályok imádása

 


8. kép Leonardo: Háromkirályok imádása, részlet: Az öreg bölcs

9. kép Leonardo: Háromkirályok imádása, részlet: Önarckép (Keresztelő Szent János?)

 

5. fejezet: Testvérképek sorozata.

Előzőek, és a kötet többi része alapján a reneszánsz legalább két évszázadát, és a barokk kezdetét átfogó, gondolatilag egymáshoz kapcsolódó művészeti alkotások (testvérképek) sorozata vélelmezhető!

Kezdete még a Filippo Lippi- Verrocchio műhelyek barátságáig, és együttműködéséig nyúlik vissza.

- Filippo Lippi feltehetően még az 1460-as évek közepén, egyházi megrendelésre készítette el a „Trónoló Madonna, gyermekkel, öt szenttel, és két angyallal” (Budapesti Szépművészeti Múzeum) tárgyú kép első vázlatait. Amelynek másodlagos olvasatában magát, élettársát (Lukrécia Butit), gyermekeit, és barátait: Verrocchiót, és Leonardót is szerepeltette.

- Amikor azonban 1469-ben váratlanul elhunyt, ezt a képét is, más megrendeléseivel együtt Verrocchio műhelye (Biagio?) kellett, hogy befejezze (2. rész).

- Néhány év elteltével azonban  Verrocchio került abba a helyzetbe, hogy tisztelgő válaszként a „Jézus megkeresztelése” képben Keresztelő Szent Jánosnak- Lippi, Jézusnak pedig Botticelli arcvonásait adja. (Leonardo angyala saját gyermekkori „önarcképe” lehetett, lásd 2. rész).

- Botticelli arra válaszolva a „Háromkirályok” önarcképében inkább az ifjú Keresztelő Szent János sorsát vállalta magára, akire a jövőben hóhér vár (4-6.képek).

- Leonardo viszont azt a „Háromkirályok imádásában” megkérdőjelezte: az ifjúság múltával a bölcsességet, a megbékélést mutatja fel (7-9 képek). Mint tudjuk: neki lett igaza.

Azonban hamarosan őt is érte megrendítő veszteség: az „Anghiari csata” kudarca, a „Casciani csata” megaláztatása (5. rész). Évek, és édesanyja emléke (Mona Lisa, 6. kötet) kellettek, hogy azokat „feldolgozhassa”, hogy megértve Michelangelo megbánását, és elismerését, amelyek annak műveiből felismerhetők, lélekben kiengesztelődjön.

- Már megvigasztalódva festette meg a Keresztelő Szent János képeket: Isten nem engedi el a megbántottak kezét!

-  Néhányan régebben még megértették Leonardo üzenetét, valószínűleg Caravaggio is. És talán amikor látta- hogy mivé torzították Leonardóét, festette meg (önmagáról?) a képet, amelynek üzenete vigasztalanabb. Amiről bár azt hihetnénk, hogy számunkra érthetőbb, hiszen Jánost „fiúként” mutatja, de amit épp úgy rosszul értelmezünk, mint a másikat! Persze, „gyönyörködni” így is lehet benne! Hiszen a szó gyöke, hogy „gyönyör”- sokakat kielégít.

- Velük azonban korántsem záródik a gondolati folyamatosság, hanem bizonyára folytatódik más művekben és időben mindenütt a világon. Mert  mondanivalójukban, és nem témájukban „testvérképek” ezek!

A jelen fejezet három művész és hat festmény gondolati kapcsolódását, fejlődését próbálta követni az 1460- 1610 közötti időszakban. A kötet részei alapján e kapcsolatok létezése valószínübb, mint a nem létezésük.

Mert a jövő- a múltból indul és arra épül.

Igaz, történnek kísérletek a múlt átirására. Azonban az olyan jövő, amely nem valóságos tapasztalatokra épül, igen gyakran megbízhatatlannak mutatkozik. Olyan műalkotások létrejöttét is ösztönözheti, amelyeknek nincs, vagy érthetetlen a gondolati előzménye, és bizonytalan a jövője is, ám mégis sikeresek. Mert változik a világ, "a Reneszánsz probléma- a tegnapelőtt problémája"!


6. Reneszánsz probléma?

Leonardo da Vinci elemzett Keresztelő Szent János képei a legutolsó művei közül valók. 60 éves elmúlt- ami abban a korszakban szinte matuzsálemi életkor. Eszébe juthatott a sok gáncs, a számtalan csalódás ami érte- közöttük a méltatlan sorsú „Anghiari csata” is. Hiszen újító alkotó ereje, néha saját, gyakrabban mások hibájából, nem mindig teljesedhetett ki! Ez nagyon bánthatta, akkor is, ha érezte, hogy sokan, akik látszólag nem hibáznak, sohasem fognak „ráhibázni” arra, amire ő, nem képesek olyan új minőséget alkotni!

Eszébe juthattak más művésztársainak, elsőként az általa úgy tisztelt mesterének, Verrocchiónak a megmérettetései is. Akinek Colleonit ábrázoló, csodálatos velencei lovas szobra életében azért nem készülhetett el, mert a megrendelő magának a vezérnek az alakját egy másik alkotó művével szándékozott helyettesíteni. Ekkor, érzéseiben mélyen megbántva, érdekeiben megsértve, megalázva, ám nem lévén képes azt teljesen megsemmisíteni, fájdalmas tettre szánta el magát: a viaszból készült szoborminta fejét és lábait levágva, azokkal visszatért Firenzébe. A szenátus fenyegetésére- hogyha nem jön vissza, neki „csupán” a fejét vágják le- Verrocchio azt válaszolta, hogy „… sohase tudnák az ő fejét úgy visszaragasztani, mint ahogy ő a szobrának fejével megtehetné…”. Nem kis elszántságról tanúskodó nyilatkozatát méltányolta a tanács, és már csupán kérlelte őt- azonban hajthatatlan maradt, inkább meghalt… Művét Leopárdi fejezte be, 1496-ban.

Ez a történet járhatott Leonardo fejében akkor is, amikor a furcsán hasonló okok miatt ugyanúgy torzóként maradt (majd örökre elvesztett) művére- az „Anghiari csatára” vagy arra gondolt, hogy a reneszánsz legnagyobb megbízásaiból most miért nem jut neki semmi, miért kapják azt sorra mások?

A Keresztelő Szent János csodás „életre keltésének” gondolatát nem kis mértékben ez motiválta!

A megalázott méltóság Isten által történő helyreállításának dicshimnusza az a kép- nemcsak az övé- de mindené és mindenkié!

Hosszú, kanyargós út és száz esztendők vezetettek odáig, amikor sápítozva már azt is lehet írni róla…bárcsak ne Leonardo alkotta volna…! Hát akkor ki más? Talán a „szenátus”?

Van aki a megalázásra maga is azzal felel- belém ütöttek- hát én is úgy teszek!

Leonardo azonban nem ilyen- az ő képeinek üzenetei vigaszt nyújtani szándékoznak. Világosak- és derűsek azok számára, akik figyelnek reájuk, megértik a jelképeit, és így tudják: Keresztelő Szent János mosolya Isten hatalmát, és szeretetét dicsőíti, aki a méltót megsegíti, begyógyítja a sebeit. Talán a sajátjai is behegedtek általa?

Mert műveiből úgy tűnik- igen!

Ezt a képet tehát (ahogyan korábban a Mona Lisát is) önmaga és mindenki számára örömhírnek, és vigasztalásnak szánta. Nincs azonban még egy olyan gondolkodó, akinek hasonlóan nemes szándékát az értetlenség úgy megcsúfolta volna, ahogyan Leonardóét!

Ez igazán figyelemreméltó, és minket minősítő tény!

Sajnálatos tévedése volt talán, hogy mondanivalóját „rejtegetni” próbálta? Talán azt szerette volna, hogy a nézők maguk gondolkozzanak el, és vegyék észre azt? Hiszen amit úgy értenek meg, az mélyebben rögződik! Egyébként a kor szokása volt a titkolózás mindenben, a tudományokban, a mesterségekben, a tulipán hagyma nemesítésben is! Fermat, a kiváló matematikus- jogász például különösen sikeres „tréfamester” volt- évszázadokig nem bólintottak rá „Nagy Sejtésének” a megoldásra.

Az itt bemutatott, százéveken és művészeken át gondolatilag egymáshoz fűzhető művek elsődleges, és másodlagos tartalmukban is az emberekről, sőt magukról az alkotókról szóló konkrét tartalmat hordoznak. Itt nem a festői stílusról- hogy az realista, vagy absztrakt- van szó, hiszen bármely forma esetén ugyanazon törekvés kimutatható! Mindenesetre elgondolkoztató, hogyha a „környezet”- a műértők, és műkedvelők- nem tudnak, vagy nem akarnak tudni és tudatni ezekről a múltbeli összefüggésekről,  vajon az emberi gondolkodás jó irányba terelődik?

Már vagy száz éve is úgy gondolták: „Reneszánszprobléma- a tegnapelőtt problémája”- és nincs szükség sem az emlékezetére, sem a "reneszánsszára"! A művészet fejlődésének csupán lépcsőfoka volt, amelyet az túlhaladott!

Bizonyos, hogy így van? Mert az emlékezett hiánya viszont lehet a Jövő problémája!


1. Budapest 2008. október 28.

2. Budapest 2009.10  (honlapon)

3. Budapest 2012.06 (módosítás)

4. Budapest 2012.09 (módosítás)

 

Utóirat...

Szerző maga is meglepődött a reneszánsz világ legnagyobb alkotóinak gondolati kapcsolatain, amelyek e gyüjteményben fokozatosan feltárulkoztak.

Ismeretükben új értelmezést nyernek alkotásaik, bizonyítva, hogy nem elég csupán szemlélnünk őket. Alkotás és Alkotó csak együtt, az adott kor figyelembevételével értelmezhetők- legalább is a reneszánsz képzőművészetről ez bizonyosan elmondható.

Tévedés lenne azt hinnünk, hogy az akkori művészet célja csupán a gyönyörködtetés volt. Ami egyébként mindig kiderül, amikor műalkotásait  tartalmilag is értelmezni próbálják, azonban valóságos gyökereiktől elszakítva, rosszul!

A Reneszánsz nem csak a művészettörténet, hanem az emberiség történelmének is meghatározó pillanata volt. Mai világszemléletünk alapjai teremtődtek meg akkor, felgyorsítva a fejlődést mindenütt a világon.

Ezért fontos, hogy alkotásait jobban megismerjük, és nem pedig elbagatelizálva jelentésüket, főképpen esztétikai értékeikre figyeljünk.