2. kötet: Kedvenc verseim

Homérosz: Íliász

XVIII. Ének, Akhilleusz pajzsa, részlet

(fordította: Devecseri Gábor) 

 

"...Míg az ezüstlábú Thetisz elment Héphaisztosznak
csillagos és örök ércházába, mely égilakók közt
fénylett, s melyet a Sántító maga épített volt.
 Őt a fúvók mellett izzadva találta, amint épp
sürgött: húsz háromlábast készítve a tűznél,
hogy palotájának fala mellett rakja ki sorban.
Aztán mindje alá aranyos kereket helyezett el,
hogy gyűlésbe gurulhasson valamennyi magától,
és onnan hazafuthasson: bámult, aki látta.
  Készen volt már mind, csak a nagyszerü- mívü fülek még
nem voltak rajtuk, s ehhez szögeket kalapált most.
Éppen ezen munkált okos elméjével az isten,
  s ekkor ezüstlábú Thetisz istennő odalépett..."

 

Kommentár:

Már a "régi görögök is tudták" (sőt ők igazán) hogy a "háromlábas" (tripod)=üstöt jelent.

Szóval Héphaisztosz több mint 3000 éve vagy húsz üstöt készített, meg kereket is hozzájuk (talán ablaktörlőt is, hátha esik majd?). Hogy azok maguktól guruljanak a gyűlésbe, meg vissza, csak úgy bámult a nép, a libák meg veszett gágogással rohantak szanaszét! Ahogyan 100 év lehetett...

De mégis, hogyan juthatott mindez Homérosz eszébe, ha ráadásul vak is volt, vagyis libát se látott (igaz, én se nagyon, csak konzervbe)? 

Honnan vannak olyan idézetei, amelyek a mához szólnak? Legfeljebb mi nem értjük...

Autó... autó... mondogatjuk már kiskorunktól... 

 --------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 Petőfi Sándor

Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
 

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 

 

Erről sajnos, nincs mit írnom. Csak gondolni, mondani tudhatom. Különösen a versmondás édes vele, hiszen dallama van! Dallama, amelyet azonban kottával lejegyezni nem lehet. Csupán amikor az ember elgondolja, kimondja, valamiféle moll hangzást érezhet. Szépet, andalítót, vígasztalót.

 --------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Váczi Mihály


Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

      – valamit mindennap elmulasztunk. 
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
      – s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
      – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
      – minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
      – minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
      – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
      – az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
      – mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
      – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
      – a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
      – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
      – felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
      – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
      – „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
      – mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
      – s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
      senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
      – minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
      – minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
      – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
      – megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
      belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
      valami, valamikor, valahol…

 

Kommentár:

Én is így érzem, és várom, hogy eljöjjön... 

 --------------------------------------------------------------------------------------------------------------

William Shakespeare 

HAMLET

monológ 

 

To be, or not to be--that is the question:
Whether 'tis nobler in the mind to suffer
The slings and arrows of outrageous fortune
Or to take arms against a sea of troubles
And by opposing end them. To die, to sleep--
No more--and by a sleep to say we end
The heartache, and the thousand natural shocks
That flesh is heir to. 'Tis a consummation
Devoutly to be wished. To die, to sleep--
To sleep--perchance to dream: ay, there's the rub,
For in that sleep of death what dreams may come
When we have shuffled off this mortal coil,
Must give us pause. There's the respect
That makes calamity of so long life.
For who would bear the whips and scorns of time,
Th' oppressor's wrong, the proud man's contumely
The pangs of despised love, the law's delay,
The insolence of office, and the spurns
That patient merit of th' unworthy takes,
When he himself might his quietus make
With a bare bodkin? Who would fardels bear,
To grunt and sweat under a weary life,
But that the dread of something after death,
The undiscovered country, from whose bourn
No traveller returns, puzzles the will,
And makes us rather bear those ills we have
Than fly to others that we know not of?
Thus conscience does make cowards of us all,
And thus the native hue of resolution
Is sicklied o'er with the pale cast of thought,
And enterprise of great pitch and moment
With this regard their currents turn awry
And lose the name of action. -- Soft you now,
The fair Ophelia! -- Nymph, in thy orisons
Be all my sins remembered.

 
Kommentár:
Arany János magyar fordítása is szép, persze.  De a vers is talán az "anyanyelvén" mutatja magát a legszebben?
Nem tudok angolul, de kiszótároztam, és amikor meg is értettem már, megtanultam eredetiben. Így most elmondhatnám, bármikor, bárkinek! Persze szörnyű kiejtéssel, de átéléssel is, mert csodaszép. 
Persze, csak ha lenne, aki meghallgatná. Azonban a környezetemben senkit sem érdekel! 
Így csak magamnak mondogatom el... 
 --------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 Ady Endre:

 

 

Harc a Nagyúrral

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
„Add az aranyod, aranyod.”

„Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.”

„A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.”

„Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.”

„Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.”

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr

 

Kommentár:

Nincs!!! 

 

 

Áprily  Lajos

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

 

Kommentár: így már kicsit vidámabb, ugyebár?

Népszerű tartalmak