2.1.4. kötet Naprendszer kronológiája II.

(Jelenleg a korábbi kötet technikai okokból két részre (2.7; 2.8) történő szétválasztása, és frissítésük történik)

Ez a kézirat a szerző tulajdona, kizárólag olvasásra, és hivatkozásra szolgál. Másolása, és hasznosítása nem engedélyezett.
Nyitott kutatási jegyzőkönyvként a vizsgálat során még változhat, így alkalmazása nem javasolt.

 

 

Rövid kivonat:

Az első rész a Naprendszer keletkezéséről, annak időbeni lefolyásáról szóló, készülő, "A Naprendszer Kronológiája" című Tanulmány bevezetése. Amely a Naprendszernek a Napból történő "kiszakadásos" keletkezési elméletét" eleveníti fel, és egészíti ki a bolygók árapály távolodása újabb kutatási eredményeivel.
1. fejezete megkérdőjelezi a most elfogadott porkorong csomósodási elméletet.

2. fejezete a Nap fúziójának kezdetén kialakuló instacioner állapottal, és az elsődleges gázbolygók kiszakadásával foglalkozik. Feltételezi még két, jelenleg ismeretlen óriás gázbolygó (Anonymus 1;2) kiszakadását is, amelyek útja során a Kuiper öv, az Oorth felhő, és a Naprendszer még távolabbi régióinak másodlagos, harmadlagos objektumai kondenzálódhattak ki.
Az elmélet szerint valamennyi szilárd bolygó (a Föld) és a gázbolygók holdjai is az elsődleges gázbolygók lehülésekor, belőlük "kondenzálódtak", és hozták létre ugyanakkor, és hasonlóan a holdjaikat. Amelyek a Nap, vagy távolabb már a gázbolygók körüli pályára állva kezdték meg árapály távolodásukat egymástól, és a Naptól.
A fenti keletkezési elmélet szolgált alapul a Naprendszer égitestjei újszerű, elvileg is megalapozott minősítésének (elsődleges, másodlagos stb...)

3. fejezetben a további árapály vizsgálatok alapelveire, viszonylataira tértünk ki.

Amelyeket a második rész (lásd 2.8 kötet) részletesen ismertet, az erre a célra készült árapály távolodási programmal példákat is bemutatva.

 

Tartalomjegyzék 

1. Rész (Lásd 2.7 kötet)

1. fejezet: Konferencia- tudomány?

2. fejezet: A Naprendszer Kronológiájának rövid összefoglalása 

3. fejezet: Árapály- vagy amit nem akartok?

 

 

2. rész 2.8 kötet

4. Példák égitestek árapály kapcsolataira
4.1 A Naprendszer bolygóinak árapály vándorlása (program)

4.2 A Föld- Hold- Nap árapály reláció
4.2.1 Föld- Hold rendszer árapály méretezése
4.2.3 Nap- Föld- Hold rendszer, és Univerzum: hogyan tovább

4.3 A Mars bolygó USP pályájának "esete" a Phobos'Deimos kisholddal

4.3.1 A Marsi rendszer keletkezéstörténete

4.3.2 Hogyan, hol, és mikor történt a marsi USP és a Phobos’Deimos hold találkozása, és melyek voltak a következményei?

4.4 A gázbolygó- gyűrűk

5. Csillagászati "újdonságok"?

5.1 A WASP-18 csillagrendszer bolygója tényleg zuhan?
5.2 "Megevett egy bolygót a Neptunusz?"

6. A 2. rész összefoglalása

7. Mellékletek
7.1. melléklet: Irodalomjegyzék

7.2. melléklet: A 2006.08.24 -i bolygó meghatározások

7.3. melléklet: Árapály energetikai alapok

7.4 melléklet: A Mars holdjainak rövid ismertetése

7.4.1 melléklet: Phobos

7.4.2 melléklet: Deimos

 

4. Példák égitestek árapály kapcsolataira

A továbbiakban az égitestek árapály- energetikai kapcsolatainak, az árapály- vándorlásuk számítására készített számítógépes programnak a bemutatása, és alkalmazása történik a Naprendszer bolygói, és keringési alrendszerei vonatkozásában.

Emellett a Föld és más bolygók holdjainak, gyűrűinek feltételezett keletkezéséről, árapály miatti történéseiről szóló fejezetek is olvashatók.

A készülő űrküldetésre való tekintettel például a Marsról szóló, ami számos olyan új információt tartalmaz, amelyek annak előkészülete során kutatási feladatként lennének figyelembe vehetők.

4.1 A Naprendszer bolygói árapály vándorlásának számítógépes programja (számítások, diagramok)

A Naprendszer gázbolygó- kiszakadásos elmélete nem nélkülözheti a bolygók árapály távolodásának ismeretét, méretezését. Sok elméleti kérdése csak ilyen méretezés alapján kerülhet megválaszolásra, például hogy:

- A kiszakadásuk után hol álltak először pályára a bolygók, és holdjaik?
- Találkozhattak a pályáikon, amelyeknek ez esetben keresztezniük kellett egymást?
- Hogyan változott a Nap, a bolygók, és a holdak tengely-körüli forgása, keringésük?
- Hogyan fog változni Naprendszerünk az árapály következtében a jövőben?
- Hogyan változik majd az Univerzum, és talán az őt övező multiverzum- világmindenség?

Fontos, az embereket érdeklődését felkeltő olyan kérdések ezek, amelyek mindeddig vagy nem is létezhettek, vagy pedig még nincs, illetve nem megfelelő válasz létezik csupán rájuk.

Az árapály vizsgálatok azonban többnyire bonyolult többtest problémák, melyeknél csillagok, bolygók egymásra hatását kell figyelembe venni. Emiatt kezdetben csak bizonyos típusú feladatok végezhetők, melyekben szükségszerűen egyszerűsítésekkel kell élni.

A Naprendszer központi csillaga (a Nap), és párhuzamos keringési hierarchiába rendeződő távoli bolygórendszerei árapály kapcsolatának vizsgálata például jól kezelhető probléma. Ebben a viszonylatban ugyanis a Napnak a bolygórendszerek árapály súrlódása miatti forgásimpulzus vesztesége, növekvő forgási periódusa adott időszakra (100 M év) vonatkozó „tömbökben” összegezhető, azok távolodása pedig külön- külön számítható. Kedvező lehetőség az is, hogy a másik viszonylat sokkal kisebb nagyságrendje miatt elhanyagolható, s emiatt a számításban csak a Nap árapály csatolási tényezője jelenik meg, amelynek értéke különféle peremfeltételeket támasztva megfelelő pontossággal becsülhető.

Egyszerűsítést jelentett még, hogy csak a nagyobb, elsődleges gázbolygókat és másodlagos szilárd bolygókat, valamint a Kuiper öv néhány reprezentáns elemét vettük figyelembe, az ekliptika síkján, körpályán történő keringésüket feltételezve. Elhanyagoltuk azt a körülményt, hogy a Naprendszer számtalan kisebb-nagyobb távoli objektumának tömege, és impulzusmomentuma akár nagyságrendi eltérést is okozhatnak, továbbá a feltételezett első Anonymus 1;2 gázbolygókat is.

A vizsgálati modell a Naprendszer jelenleg ismert gázbolygóinak, azok kiszakadása és eltávolodása utáni állapotából indul ki, annak megfelelő időbeni korlátozások történtek. Mert bár az Excel program 13,7 Mrd évre (az univerzum feltételezett keletkezésétől) épült fel, s emiatt 137 db, 100 M évre vonatkozó tömböt tartalmazott, a Naprendszer árapály vizsgálata csak az ismert gázbolygók kiszakadásától kezdődően, az első 46 tömb hasznosításával történt.

Így csak a négy ismert gázbolygó, és származékos bolygóik egymáshoz közeli időpontú kiszakadását tartalmazza, a feltételezett legelső „Anonymus 1; 2” óriásbolygók nélkül, amelyekről még nagyon kevés tudható.

A Föld – Hold alrendszer keletkezési időpontját szakirodalom alapján, munkahipotézisként 4,54 Mrd évre vettük fel, szülőbolygójaként pedig a feltételezetten másodikként induló Uránusz gázbolygót tekintettük. Az időkoordináta ismert kezdőpontjaként tehát annak kiszakadása időpontját tekintettük, a többi időbeni sorrendjét ahhoz képest különböző változatokban vizsgálva. Pályatávolságukat időbeni sorrendnek is tekintve feltételeztük, hogy legkorábban a legtávolabbi Neptunusz indulhatott, és legutoljára a Jupiter, amelyből a Merkúr kondenzálódott- vagyis az "fiatalabb” lehet a többi szilárd bolygónál. Kiszakadásuk időközét azonban végül is 4,5-4,6 Mrd év között vettük fel, amely időszak alatt a Nap fúziós folyamatainak hevesen kezdődő felfutása és stabilizálódása megtörténhetett.

Mint említettük, a Nap, mint központi égitest árapály csatolási tényezője (Φ) adott időszakban valamennyi bolygórendszerrel szemben azonosra vehető. Probléma viszont, hogy értéke a vizsgálat kezdetén még ismeretlen, ezért azt más szempontok alapján, a vizsgálat során kellett pontosítani.

Megjegyzendő, hogy a számítási metodika rendkívül érzékeny az árapály csatolási tényező változásaira. Pontosan emiatt annak nagyságrendje kiegészítő feltételek (ütközések, távolodás stb.) alapján, első közelítésként pontosabb mérések hiányában is jól becsülhető- a Nap vonatkozásában ez történt (Φ=5E-6). Az eredményként nyert árapály csatolási tényezőt (Φ~5E- 6) gáztömege áramlási veszteségtényezőjének becslése útján is ellenőriztük, ami közeli nagyságrendben adódott, igazolva az elgondolás helyességét.

Ugyancsak a vizsgálatok egyszerűsítése, illetve pontos információk hiány miatt a Nap árapály csatolási tényezőjét a teljes időszakra állandónak feltételeztük, átlagos értékét véve fel. Ez megkönnyítette, hogy átírásával a bolygók árapályvándorlása a felvett peremfeltételekhez könnyen közelíthető, illetve megfordítva, hogy (Φ) értéke jobban behatárolható legyen!

Megjegyezhető, hogy a gázbolygók árapály csatolási tényezője szintén a Naphoz hasonlóan értelmezhető- kisebb méretük miatt azonban bizonyára kevéssel nagyobb. Vegyes (szilárd + folyadék) struktúrájú bolygók esetén az áramlásos disszipáció azok tömegének többnyire csak kis hányadát érinti, mechanikai és egyéb veszteségtényezőik viszont nagyságrendekkel kisebbek. Emiatt az árapály csatolási tényezőjük is kisebb a csillagokénál és a gázbolygókénál. A Földdel kapcsolatban, amelyre pontos mérési eredmények is léteznek (a Hold távolodása, műholdak süllyedése), az árapály csatolási tényező megbízhatóan volt számítható (Φ=2E-7). A Marsra vonatkozóan a Phobos kishold süllyedése alapján csak közelítő becslések végezhetők: annak árapály csillapítási tényezője csaknem két nagyságrenddel kisebbre adódott, mint a Földdé (Φ=5E-9). Holdra vonatkozóan ilyen közelítő számítások és becslések adathiány miatt egyelőre nem készülhettek, annak árapály csatolási tényezője még nagyobb merevsége miatt feltételezhetően: Φ <<1E-9.

Az árapály munka meghatározására az általános árapály energetikára vonatkozó, más kötetekben {2.3;2.4;2.6) ismertetett képleteket alkalmaztuk. A számítási metodika azt a folyamatot tükrözi, ahogyan az árapály energia a disszipációs munkavégzésen keresztül a rendszer helyzeti energiájává alakul át, távolítva az égitesteket, változtatva azok forgási, keringési energiáját. Hasonló, kozmikus léptékű sebesség változással járó folyamatoknál azonban a relatív tömegváltozás energia-egyenértéke sem hanyagolható el.

Az Excel program a Naprendszer valamennyi mértékadó bolygójának adatait 100 M évre vonatkozó tömbökben egyesítette, kiszámítva, és a tömbökön belül összegezve azok árapály miatti keringési impulzusmomentum változását, amiből a bolygórendszerek távolodása, és a Nap forgásperiódusának növekedése az adott időszakra értékelhető volt.

A vizsgálat a „jelen” időben indul, és tart az időben visszafelé mindaddig, amíg a bolygók az árapály vándorlásuk legkorábbi időszakában, 4,5-4,6 Mrd éve el nem érkeztek a vélhető kiindulási pontjukig, ahol a kiszakadásuk végén először Nap körüli pályára álltak.

Habár a metodika 100 M évenként bármely paraméter módosítását lehetővé teszi, az első vizsgálatok során az adatok (égitestek tömege, sugara, a Nap árapály csatolási tényezője) a teljes időszak alatt nem változtak.

Az eredményeket diagramokon ábrázoltuk, az árapálycsatolási tényező két közeli értékénél, hogy annak jelentős hatása szemléltethető legyen.

- a vízszintes tengelyen az eltelt idő, 100 millió év osztásban

- a függőleges tengelyen a távolság a Naptól, km, logaritmus léptékben

Az 5. ábra valamennyi elsődleges gázbolygó és másodlagos bolygó rövid időtartamú (4,5-4,6 Mrd év), egymás utáni kiszakadását, és árapály vándorlását mutatja a Nap próbálgatással megtalált, Φ~5E- 6 árapály csatolási tényezője esetén. A Naphoz közeli bolygók árapály távolodása ebben a léptékben már érzékelhető. A Föld például 136 M Km- ről indulhatott, ahol az év hossza 314 nap volt, Merkúr távolodása a legnagyobb arányú. (A távoli bolygóké a logaritmus léptékben nem kivehető.)

5. ábra A Naprendszer bolygóinak árapály távolodása Φ=5E-6 esetén.

 

A 6. ábra a Nap felvett kétszer nagyobb árapály csatolási tényezőjénél (Φ~1E-5) készült. Az elsődleges gázbolygók és másodlagos bolygók nagyobb részének kiszakadása ekkor is rövid időtartamban (4,5-4,6 Mrd év), egymás után történhetett. A feltételezett legutolsó Jupiter ebben az esetben csak 500 M évvel utánuk, 4,1 Mrd éve indulhatott, ami a Merkúr közelebbi kezdő indulási időpontjából, és távolságából következik. Ebben a szituációban azonban a Merkúr közvetlenül a Nap felszínétől indult volna, ami irreális. A túlságosan nagy árapály csatolási tényezőjű változatok tehát nem adhatnak valós eredményt! Emiatt a Nap időben átlagos árapálycsatolási tényezője a Φ~2E- 6...8E- 6 nagyságrendű tartományba képzelhető. Más szempontok alapján munkahipotézisként végül a 6. ábrán látható Φ~5E- 6 érték lett elfogadva, a további vizsgálatok, pl. a Nap forgáslassulásának elemzése azzal készülnek.

6. ábra A Naprendszer bolygóinak árapály távolodása Φ=1E-5 esetén.

 

A 7. ábra, a Nap forgásperiódusának változását mutatja Φ~5E-6 árapály csatolási tényezője esetén. A diagramban 4,6 Mrd évnél látható hirtelen forgásperiódus növekedés a négy gázbolygó kiszakadásakor fellépő igen nagy forgási impulzusveszteségre utal. A Nap feltételezett kezdeti (már az Anonymusok kiszakadása utáni)~2,8 órás periódusideje ekkor hirtelen 100 órára növekedett, forgási impulzusa 97 %-át a kiszakadások miatt veszítette el. Az árapály távolodás hatása csak néhány százalék, ami azonban a forgási periódusidőben nagyon sokat, több mint 500 óra növekedést eredményezett.

A Nap forgási impulzusmomentuma a négy gázbolygó kiszakadását követően a kétszázad részére csökkent. Említett veszteségei, a hirtelen és a monoton növekvő forgáslassulása már a kiterjedt bolygórendszer, főképpen a Jupiter, és a Szaturnusz kiszakadására, és árapály távolodására fordítódtak.

7. ábra A Nap forgáslassulása Φ=5E-6 esetén.

- vízszintes tengely: 100 m év (13,5 Mrd)
- függőleges tengely: forgási periódusidő

Próbaképpen készültek változatok a feltételezett Anonymus gázbolygók kiszakadására is, amelyek kezdete 5 Mrd évre vehető fel, amikor a Nap forgási periódusideje még kisebb is lehetett. Azonban kellő információk hiányában ezek még nem megalapozottak.

 

4.2 Föld- Hold- Nap árapály viszonylatok

Ez a fejezet a számunkra talán legfontosabbal, a földi árapállyal foglalkozik, amelynek története a Naphoz, és a Holdhoz kapcsolódik.

Kezdete a feltételezett szülőbolygónk, az Uránusznak a Napból történt kiszakadására, és távolodására mutat vissza. Amikor annak nehéz elemeket tartalmazó külső atmoszférája napokig tartó „bolyongása” után már annyira lehűlt, hogy elindulhatott benne a kondenzáció, és valamiféle felhőként kialakulhatott Földünk „bolygócsírája”. Kémiai folyamatok is elindulhattak akkor- azért nem kellett később az atomoknak oly reménytelenül keresgélnie egymást a Föld mélyének "sötétjében" hogy pl. szilikátokká egyesülhessenek (Kissé bonyolultabb lehetett ez a bolygó csomósodási elmélet szerint...). A folyadékrészecskékből és gőzökből álló bolygócsíra a gázbolygó adott rétegének összetételét, és forgási impulzusát őrizte meg- Földünk és a Hold is azt kapták örökül.

Próbáljuk meg részletesen végigkövetni, miért, és hogyan változott a Nap, a gázbolygók, és másodlagos, sőt harmadlagos bolygóik, holdjaik perdülete, forgásperiódusa az útjuk során? Amelyet kiszakadásukkor megőriztek, majd attól függően változtattak, ahogyan lehűlésük- felmelegedésük, kémiai és fázisváltó folyamataik következében a térfogatuk zsugorodott vagy tágult! Számos ok lehetett még forgásperiódusuk olyan szélsőséges megváltozására, amelynél a centrifugális, termodinamikai, vagy magneto– hidrodinamikai hatások kritikus értékűre nőve szétszakadásukat okozhatták.

Ismert, hogy fejlődése, rendeződése során az univerzum egyes elemei igen nagy forgássebességre tesznek szert: a Saggitárius "A", galaxisunk központi fekete lyuk objektuma például 11 perc periódusidejű, és még szélsőségesebb a távoli kvazároké.

Semmi kétség, hogy a Naprendszer fejlődése során is jelentős szerepe volt égitestjei perdületváltozásának, amiről a csomósodási elméletnek csak igen kevés mondanivalója akad.

A bolygó- kiszakadásos elméletnek viszont annál inkább! Hiszen gondolható, hogy miután kiszakadtak a szülő gázbolygójuk valamely külső rétegéből, és attól elválva a Nap körüli kezdőpályára álltak, a másodlagos szilárd bolygók korábbi keringési impulzusa a saját tengelyük körüli forgássá alakult, és még mindig olvadék állapotban gyors, a saját kritikus USP- hez közelítő forgásba kezdtek. Ami után már csak kevés további térfogatcsökkenés kellett, hogy az USP- je behatoljon az éppen Nap körüli pályára állt másodlagos bolygó: a Föld még folyékony, izzó tömegébe, és hogy annak erősen lapult forgásellipszoid felszínéről, az egyenlítőjéről „lehasítson” egy szép, vastag folyadéksugarat: a harmadlagos Holdat! (A bolygó csomósodási elméletben a  perdület változás nem jelenik meg, helyette inkább a sokkal valószínűtlenebb ütközés Hold keletkezési elméletet támogatja...)

A Föld tömegének rétegződése már korábban elindult, és folyadék állapotban viszonylag gyorsan megtörténhetett. Emiatt a Hold csupán a felszínhez közelebbi, kisebb sűrűségű rétegeit ragadhatta el, azonban maradóan megbolygatva szerkezeti szimmetriáját, elősegítve a későbbi tektonikai folyamatok elindulását.

A Hold hasonló keletkezési elmélete nem új: már George Darwin (Charles Darwin fia) is felvetette. Azonban az ő gondolatait az időközben erőre kapott bolygó- csomósodási elmélet elsöpörte! Talán azért is, mert a Föld ismertetett kialakulási modellje- a még folyadék állapotban történő különválásuk lehetősége nélkül nem találhatott megbízható kiindulási alapot.

Ha viszont az újabb körülményt: a Föld olvadék állapotú, gyorsuló forgását is figyelembe vesszük, a Hold kiszakadása a Földből a sokkal elképzelhetetlenebb "ütközési" teória nélkül is megtörténhetett! Mégpedig nem a szülő gázbolygó atmoszférájában, hanem már a Nap körüli pályán, ahol annak feltételei biztosítottak voltak.

Ez esetben a keletkezési sorrend egyértelmű: a Föld a Holdnak nem "ikertestvére", hanem szülőbolygója!

Habár a Hold ily módon történt keletkezése nem járhatott akkora nagy „zajjal”, mint az ütközés teória esetén lenne képzelhető, csendesnek így sem volna mondható! Mert ugyanakkor számtalan kisebb -nagyobb törmelék is keletkezett, repült szerteszét, és állt pályára különböző távolságban a Földtől, a Holdtól, vagy szakadt ki a végtelen űrbe (a későbbiekben azokról is lesz szó)!

Nyilvánvaló, hogy maga a Hold a földi Roche pályán (~17500 km) túl kellett, hogy érkezzen, különben szétszaggatta volna- az tehát az elképzelhető legközelebbi kezdő pályahatár- korlát. A következőt a kiszakadás utáni USP kritérium (~20000 Km) jelenti, amelyen landolva a Hold ugyanúgy szétrobbanhatott volna- erről a továbbiakban lesz szó. A tényleges kezdőpálya távolság azonban azon is messze túl (300.000-330.000 km) lehetett, ami az árapály távolodási programmal, és egyéb vizsgálatokkal becsülhető. Az ismertetett keletkezési modellre ugyanis már végezhetők számítások, nem mint a bolygó- csomósodási elmélet esetén!

Az a forgásperiódus például, amikor a Hold kiszakadása előtti pillanatban a földi USP kritérium éppen a még olvadék állapotú Föld határán (R~6400 km) lehetett, T=1,41 órára adódik (6. Táblázat)! Vagyis a Föld forgássebessége a szülőbolygójából történt kiszakadása óta benne végbement változások (lehűlés, fázisváltás stb.) miatt ilyen mértékben nőhetett meg!

Magának a szülő gázbolygójának (Uránusz?) a forgásperiódusa ugyanis a Föld kiszakadásakor még T~2-3 óra lehetett. Az árapály „forgástörvényeket” felhasználva ezzel a metodikával a Nap kezdeti forgásperiódusa is megbecsülhető- a nagyságrendek néhány órára adódnak. (Mindez azonban a jelenleg még elfogadott bolygó csomósodási elmélet szempontjából érdektelen, és kezelhetetlen információ.)

A Hold kiszakadása a Földből természetesen így sem történhetett törmelékek nélkül, amelyeket azonban a két, kezdetben még folyadék- állagú égitest gond nélkül vissza is fogadott magába. Ugyanakkor a gyorsan távolodó égitestek között, és a Holdon túli pályákon is rengeteg megszilárdult törmelékdarab keringhetett akár milliárd évekig, azok árapálya által fokozatosan süllyesztve, vagy távolítva. Ezek a törmelékek azután a földi és a holdi USP kritériumok távolodása következtében meteorként részben vagy a Földbe, vagy a Holdba hullottak vissza (A Hold USP kritériuma 88000 km, kétszer nagyobb, mint a Földdé 42600 km). Az ilyen meteoritok anyag- azonosságuk miatt nehezen különíthetők el, mivel földi kőzetnek vélhetők, (ahogyan valójában is azok). Emiatt egyes távolról érkezettnek gondolt becsapódások valójában is "becsapódások", hiszen tévedés, hogy a Naprendszer távoli régióiból származnak!

Ellentmondónak tűnhet például, hogy a Holdnak több nagy krátere, „óceánja” van a védettebb Föld felőli oldalán, mint a teljesen védtelen másikon. Ilyen eloszlás a távoli világűrből érkező „bombázása” esetén statisztikai alapon nem lenne várható. Ugyanakkor érthetővé válik, ha az már kötött keringésű állapotában, a Föld, és közötte keringő kiszakadási törmelékek által történt, amelyek között akár több km méretű testek is lehettek! Finomítandó tehát az elterjedt álláspont, hogy a Naprendszert ~4 Mrd évvel ezelőtt valamiért kiterjedt meteor bombázás érte. Legalábbis ellenőrizendő, hogy gyakrabban érték e ilyen "támadások", mint más bolygókat? Mert akkor lehetséges, hogy az inkább a saját törmelék esője volt, ami visszahullott reá. Majdnem bizonyos, hogy ilyen törmelékek még százmillió évekkel ezelőtt is visszahullhattak, nem egy esetben talán már tömeges kihalásokat is okozva. Nem szükséges tehát azok okait csupán az Oorth felhőben, vagy a Kuiper övben keresnünk! Sőt, az sem lehetetlen, hogy még őseink is láthattak ilyeneket, hiszen a népek ősemlékezete: a görög, a hindu stb. mitológia teli van hasonló, számunkra értelmezhetetlen, ám mégis valahogyan érthető utalásokkal. A Tunguz meteorit esetében sem találtak "idegen" anyagot a becsapódás lepusztult helyszínén. Az is furcsa, hogy az akkor már meglehetősen kiépült űrfigyelő- rendszerek miért nem észlelték közeledtét, hiszen a napfényben bizonyára láthatóvá vált. Vagy leshetnek ránk még ilyen "közeli" meglepetések. amíg mi inkább a távoli világűrt kémleljük? Persze, ma már egészen biztosan észlelnénk őket, ha még léteznek. De hát bizonyára kifogytak már...legalább is reméljük.

Visszatérve a lényeghez: a Föld a Hold kiszakadásakor a legnagyobb sebességű és távolságú külső héját, és vele az impulzus- momentumának jelentős részét veszítette el, ami miatt a forgása azonnal le is lassult. A kiszakadásos elméletnek azonban van már eszköztára ahhoz, hogy a Föld és a Hold kezdő pályaparamétereit számításokkal megismerhesse.

 

4.2.1 Föld- Hold rendszer keletkezése körülményei

Az első információkat azok a geofizikai vizsgálatok nyújthatják, amelyek paleontológiai kutatások alapján a Föld ~17 órás kezdő forgásidejét vélelmezik. Ezek a becslések azonban nem veszik figyelembe a földi év hosszának itt feltételezett, árapály vándorlása miatt bekövetkező jelentős változását, ami miatt még kisebb forgási periódus adódna. A Naprendszer bolygóinak hivatkozott árapály távolodási programjával számítva a Nap Φ=5E- 6 árapály csatolási tényezője esetén a Földnek 136 M Km kezdő távolsága, és T=314 nap/év keringési ideje volt (4.1 fejezet). Ezekkel korrigálva a paleontológiai vizsgálatok adatait, a napok hossza a kezdeti időszakban már csak 14,6 óra lenne! Másfelől ez azt is jelentené, hogy a Hold kivetésekor a Föld belsejében olyan nagy mértékű forgássebesség változás történt volna, ami alapvető változásokat, sérüléseket idézhetett elő benne! Gyors forgásának ekkora mértékű hirtelen fékeződése olyan súlyos következményekkel járhatott, ami nehezen képzelhető. (Habár a Hold ütközéses keletkezési elmélete ennél sokkal nagyobb, mégis „gyógyuló” sérülést is lehetségesnek tart).

A másik vizsgálati lehetőséget a Föld- Hold páros jelenlegi távolodási sebességének (~40 mm/év) extrapolálása jelenti 4,6 Mrd évre visszamenőleg. Állandó távolodási sebességet feltételezve ekkor 184.000 km-t kellett volna megtegyen. Vagyis ~200.000 km távolságról kellett volna induljon, amihez a Hold ~10 napos keringési periódusideje tartozik. Ennél a távolságnál a Föld kezdő forgásperiódusa csupán 3 órás lehetett, ami a kiszakadásakor lényegesen kisebb forgáslassulással, "kíméletesebb" átmenettel járhatott.

A távolodási sebesség megismerésének harmadik közelítési lehetősége- a hivatkozott árapály távolodási program alkalmazása (lásd 3.4.2 fejezet). Amihez a Föld árapály csatolási tényezőjének ismeretére van szükség, aminek jelenlegi értéke a Hold mért távolodásából kellő pontossággal meghatározható. Az egyenlítői síkhoz közeli hajlásszögű pályára jelenleg Φ=2E-7 állandó disszipációs együttható adódott, amelyet műholdas árapály mérések is igazoltak {2.2; 2.3; 2.4}. Ezzel számolva a Föld kezdő fordulata 5,2 óra/d, a Hold kezdő távolsága 293000 km, keringési periódusa pedig 18,1 d/ford lehetett.

Végül azonban mind a három megközelítési elv lényegesen kisebb forgási és keringési periódust, valamint távolságot adott meg, mint a jelenlegi. Igazolva, hogy a Holdnak a Földhöz közelebbi indulása nem csupán alap nélküli feltételezés, és hogy a keringési és forgási időperiódusok változásai új szemléletet igényelnek szinte minden kapcsolódó tudományágban- biológiában, paleontológiában, geofizikában, és természetesen a csillagászatban is.

Azonban a kapott értékek között igen nagyok az eltérések is (5...14,6 óra/d)! Ami abból is adódhat, hogy az árapály csatolási tényező időbeni változásai szintén jelentősek, s emiatt a most mért érték a teljes időtartamra nem érvényes. A kezdeti időszakban a még olvadék Földben például nagyságrenddel nagyobb lehetett, azt követően viszont a lehűlés, az árapály, a lemeztektonika, a geomágnesesség olyan fokozatos, és hirtelen változásokat is okoztak benne, amelyek következtében értéke csökkent, vagy növekedhetett is.

Paleontológiai vizsgálatok alapján ismert, hogy a forgáslassulás sebessége ~500 M éve előbb megnőtt, majd 200 M éve ismét csökkenni kezdett.

A jelenlegi állapot a műholdak árapály süllyedésének elemzésével is értékelhető. A velük végzett vizsgálatok megmutatták, hogy a Föld disszipációs tulajdonságai irányfüggőek: Φ legnagyobb az egyenlítői síkon, és kisebb a ferde, és poláris irányokban {2.2; 2.3; 2.4}.

Feltételezhető az is, hogy az árapály csatolási tényező időbeni átlaga nem azonos a jelenlegi mérések alapján kiszámítottal, hanem annál sokkal kisebb. Emiatt a kezdő távolságra, és forgási periódusidőre is valamely közbenső érték valószínűbb.

A további vizsgálatok emiatt már egy ilyen közbenső, időbeni átlagot kifejező kisebb árapály csatolási tényezővel (Φ=1.1E-7) történtek, amellyel számolva, és a Nap okozta hatást is figyelembe véve a Föld 7,5 órás kezdeti forgásideje, a Hold 329000 km-es távolsága és 21,5 napos keringési ideje adódott.

A számítási módszer azonban az árapály csatolási tényező változásaira nagyon érzékenyen reagál, így annak pontosítása egyfelől szükséges, másfelől mérési eredmények feldolgozása útján lehetséges is. Az eredmények hasznossága viszont felbecsülhetetlen, mivel a Hold mért távolodása alapján a Földön, annak belsejében lejátszódó, rövidtávú folyamatokra is vissza lehet következtetni! Speciális, erre irányuló mérésekre van tehát szükség!

Az időbeni változások hatása egyébként a jelenlegi árapály távolodási programmal, amelyet a mellékletben ismertetünk, 100 M évenkénti tömbök differenciált adatbevitelével lenne pontosan figyelembe vehető.

 

4.2.2 Föld- Hold, és a Föld-Nap rendszer páronkénti árapály méretezése

A 4. fejezetben foglaltak alapján a Föld- Hold rendszer árapály távolodása ugyanazon Excel programmal méretezhető, mint a Nap és a bolygórendszereké.

A páronkénti vizsgálat során a Föld "központi", a Hold, és a Nap pedig "távoli" égitestnek tekintendők. Ebben a relációban a lassúbb keringésű Hold, és a Nap fékezik a Föld forgását, miközben távolságuk növekedik. Az árapály súrlódásuk a Föld forgáslassulása vonatkozásában összegezhető, távolodásuk külön-külön számítható. A Föld- Nap viszonylatban viszont a Nap forgás fékező hatása lényegesen kisebb, mint a Holdé. 

A másik viszonylat ebben a vizsgálatban azért hanyagolható el, mert a Föld forgását nem befolyásolja. Emlékeztetni lehet azonban arra, hogy a megfordítottban, amelynél a Nap a központi, és a Föld a távoli égitest (lásd 4.1 fejezet), számítással igazolhatóan sokkal nagyobb, méter/év nagyságrendű távolodásuk lép fel, amelyet ma mégsem mérnek még.

Nap árapály- potenciálja (1,62 m^2/s^2) a Holdénak 3,51 m^2/s^2 csupán a fele. Az árapály potenciál azonban önmagában nem jellemzi a Föld forgáslassulását, mert abban még többféle teljesítmény tényező is szerepet kap, emellett az arányuk is időben változó.

Irodalmi adatok szerint a Föld forgáslassulásának okai:

- a Hold által okozott árapály miatt 5,97*10^-22 rad/s^2
- a Nap által okozott árapály miatt 1,34*10^-22 rad/s^2

Összesen: 7,31 *10^-22 rad/s^2

Ezek szerint a Nap árapályának hozzájárulása a Föld forgáslassulásához jelenleg 18%, kisebb arányú, mint az árapály potenciáloké.

Távolodása tekintetében a Hold árapálya külön vizsgálható, a Föld árapály csatolási tényezője ebből kiindulva volt meghatározható. A jelenlegi állapothoz illeszkedően Φ=2E-7 érték adódott, ami csaknem két nagyságrenddel kisebb, mint a Napra, és a csillagokra számított. Ez a körülmény a Föld anyagának a gázbolygókénál és csillagokénál nagyobb merevségével van összefüggésben.

A 4,6 Mrd évre kiterjedő további vizsgálatokat azonban a már ismertetett okok alapján, egy feltételezett kisebb, időbeni átlagértékkel végeztük (Φ=1,1E-7 < 2,0E-7) .

A továbbiakban ismertetett diagramok a számítógépes programmal végzett vizsgálatok eredményeit mutatják.

A 8. ábrán aFöld tengely körüli forgása periódus idejének változása látható, Φ=1,1E-7 átlagos időbeni árapály csatolási tényezője esetén, a Hold és a Nap együttes árapálya figyelembevételével, a Hold kiszakadása időpontjától a mai napig.

Kezdő forgásideje ekkor ~7,5 h, ami döntően az utolsó 1,5 Mrd. évben lassult le a jelenlegi 24 órára. Ennek a szakasznak a kezdetén még 15 óra lehetett, jelentős növekedésének bizonyára volt szerepe a földi bioszféra változásaiban is.

A legfelső, megszakított görbe a hivatkozott, paleontológiai vizsgálatok alapján feltételezett periódusidő változást mutatja, 2,5 Mrd évig visszamenően. Azonban a Földnek a Naptól történő árapály távolodása miatt az évhossz ezalatt sokat változott: 314 napról -365 napra. Emiatt korrekciót végezve még kisebb periódus idő adódna: extrapolálva 4,6 Mrd évre korrekció nélkül ~17 óra, korrekcióval ~14,6 óra.

A folyamatos görbe a Nap és a Hold együttes árapálya hatására bekövetkező összegzett forgásperiódus növekedést szemlélteti, amelynek kezdeti értéke 7,5 órára becsülhető.

Alul a Nap árapályának sokkal kisebb hozzájárulása elkülönítve látható.

Az összegzett görbe kezdeti szakasza 700 M évig csak kevéssé tér el a paleontológiai vizsgálatok eredményeitől. Ezek az eltérések is korrigálhatók lennének a Φ tényező időbeni változásai figyelembevételével.

Az extrapolált kezdő értékeik közötti különbség viszont nagyon jelentős, ~7 óra/ford! Több körülmény utal azonban arra, hogy a paleontológiai vizsgálatok kis hajlásszöge a kiszakadásos elmélethez nem illeszthető.

A Föld olvadék állapotában ugyanis a Φ tényező értéke még nagyon nagy lehetett, majd lehűlve erősen lecsökkent. Az óceánok megjelenésével, a tektonikai folyamatok megindulásával szintén jelentős változásai történtek, melyek jelenleg csak becsülhetők.

Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy a Hold kiszakadása esetén a Föld nem viselhetett volna el olyan nagy mértékű (~10-szeres) hirtelen forgáscsökkenést- annak máig látható hatásai lennének. (Még kérdésesebb, hogyan reagált volna a Hold ütközéses teóriája esetén bekövetkező megrázkódtatásokra, amelyek ennél is sokkal nagyobbak lehettek.)

Másfelől kétségkívül fellelhetők hasonló, bár kisebb megrázkódtatásra utaló nyomok úgy a Földön (pld. a földmag excentricitása), mint a Holdon is.

A Föld felvett Φ =1,1E- 7 átlagos disszipációs tényezője, és azzal számított 7,5 órás kiszakadás utáni kezdő periódus idő hasonló meggondolások alapján becsült, a továbbiakban pontosítandó érték.

Fentiek alapján megkérdőjelezhető, hogy a Föld forgáslassulása a paleontológiai vizsgálat extrapolált görbéje szerint folyt le. Főképpen kezdetben, amikor a Hold még sokkal közelebb lehetett, és amikor a Föld vélelmezett gyorsabb forgása miatt (már az óceánok is léteztek) sokkal intenzívebb volt árapály.

A tendencia viszont, amit a diagram tükröz, hogy a Föld forgáslassulása gyorsulóan nő, megfelel a várakozásnak- ugyanis amíg kezdeti gyors forgásakor az árapály hatása alig mutatkozhatott meg, lecsökkenve a lassulása ütemének nyilvánvalóan növekednie kell!

 

8. ábra A Föld tengely körüli forgása periódus idejének változása Φ=1,1E-7 átlagos időbeni árapály csatolási tényezője esetén

A Hold keringési idejének változását mutató 9. ábrán a kezdő periódus 21nap, lineárisan növekvő tendenciájú.

 

9. ábra A Hold keringési idejének változása a Föld Φ=1,1E-7 átlagos árapály csatolási tényezője esetén

 

A 10. ábrán a Föld- Hold rendszer távolodása látható, amely szintén majdnem lineáris, azonban monoton lassuló ütemű. Kezdetben 0,128 m/év, jelenleg már csak ~0,04 m/év, vagyis a harmadrésze.
Az induló távolságra is jelenleg csak becslések lehetnek. Feltételezhető, hogy az már kezdetben nagyobb volt a Roche kritérium (~15000 km), és a kiszakadás utáni 7,5 órás periódusidőhöz tartozó USP~ 20000 km kritérium távolságoknál. Az árapály program szerint, Φ=1,1E-7 esetén valójában 330000 km körüli lehetett a kiszakadási távolsága.

Ennek pontosítása a Földnek a szülő gázbolygóból történő kiszakadása részletes vizsgálatával együtt történhetne meg. Mert a Hold keletkezése az éppen kondenzálódó, és már Nap körüli pályára állt Földből kezdődhetett el! Így a Hold kezdeti távolsága és keringési impulzusa a Föld kezdeti forgási impulzus- csökkenéséből következhető. Ennek meghatározására pedig többféle metodika kínálkozhat, s így idővel ez a komplex feladat is megoldható lesz.

Mert a bolygók kiszakadásos elméletében a történések egymásból következnek, s így számíthatók, szemben a csomósodási elmélettel. amelyet csupán "elfogadni lehet", mert ugyan tetszetős, és látszólag egyszerű, ám nem megalapozható, csak találgatható!

 

10. ábra. A Föld – Hold rendszer árapály távoldása

 

Összességében a vizsgálati metodika és program használatával újszerű feladatok végezhetők el, amelyek eredményei a csillagászatban hasznosíthatók.

A dolgozatban bevezetett "Φ" árapálycsatolási tényező pedig vélhetően a csillagászat egyik legfontosabb, ám sajnálatosan ma még furcsa módon ismeretlen paramétere, amelynek első konkrét értékeit a gázcsillagokra, a Földre, stb. már a jelen honlapban, az ajánlott metodikával meg lehetett határozni.

Amelynek fontos szerepe van a Hubble törvény árapály kapcsolata bizonyításában, továbbá a Hubble együttható meghatározásában is {2.6}. Bizonyítva, hogy az univerzum tömegeinek távolodását nem valamely „sötét anyagok”, hanem az általános árapály okozza.

 

4.2.3Hold- Föld- Naprendszer...Univerzum árapálya: hogyan tovább?

Továbbhaladva és növelve a vizsgálati léptéket, más kérdések is felmerülnek: Hold- Föld- Nap...galaxis- univerzum – világmindenség...hogyan tovább? Milyen forgatókönyvek írhatók a jövőre nézve például arra vonatkozóan, hogy a Föld az árapály miatt távolodik a Naptól, a Hold pedig a Földtől?

A Föld forgása már ma is mérhetően fékeződik. Egyszer talán meg is fog állni, és kötött keringésűvé válik, mint a Hold? Ebben az állapotban a távoli objektumként keringési, és forgási periódusai azonosakká válnak, és megszűnik az árapály energiacsere. Csak erőtani hatásai maradnak: deformálódhat, vagy például a Roche pályán szétszakadhat.

Azonban ilyen állapot csak nagyon ritkán- és tökéletes körpályán alakulhatna ki. Ellipszis pályán, annak görbülete miatt a távoli égitest forgási és keringési szögsebességének aránya folyamatosan változik, ami miatt kisebb-nagyobb árapály energiacsere ekkor is történik. Hasonló „imbolygás” teszi lehetővé, hogy pl. valamennyivel többet láthassunk a Hold másik oldalából. A sokkal nagyobb excentricitású üstökös pályákon pedig azok árapály okozta csóvaképződése, esetenként törése figyelhető meg (pl. Shoemaker- Levy üstökös).

Kérdés azonban, hogy a Föld kötött állapota mely távoli égitesthez képest következik be? A Naphoz, Holdhoz, egy távoli objektumhoz, vagy az univerzumhoz?

A Hold nagyobb árapály potenciálja miatt képzelhető, hogy a Föld kötött keringése elsőként az ő viszonylatában fog előállni. Azonban a Föld forgáslassulása miatt az USP kritériuma is lassan távolodik, utolérve a Holdat, sőt túl is haladva azon! Természetesen extrém állapotra gondolhatnánk, ami csak a Föld periódusidejének több nagyságrendű növekedése után állhatna elő. Feltételezve, hogy összetörni már nem tudná, csak a magját melegíteni, akkortól a Hold ismét közeledni kezdene, növelve a Föld forgássebességét, és lassítva, sőt- le is fékezve USP kritériumának távolodását. Ez az árapály „tánc” idővel kialakíthat egy olyan kvázi- stacioner állapotot, amelyben már mind a két égitest kötött keringésű, és a távolságuk is állandó, akár a Plútó és a Charon.

Megnyugvásuk azonban mégsem következhetne be, mert a Nap árapálya kettős rendszerükkel, és velük külön- külön is továbbra éreztetné a hatását mindaddig, amíg mindkét égitest hozzá képest is kötötté válna! Ebben az állapotban azonban egymás körüli keringésük is megszűnhet, vagyis a két égitest némi felfordulást okozva a környezetében „egyesülne”. További rossz hír, hogy a Naphoz képest kötött keringésű állapotában a Vénuszhoz hasonlóan a Föld egyik oldala állandóan hideg, a másikon meleg lenne, illetve a légkörében orkánszerű hőkiegyenlítődés történne.

Egy másik forgatókönyv szerint viszpont a Hold addig távolodhat, amíg tőlünk messze Nap körüli pályára áll. Ekkor, ha majd nagy ritkán közelünkbe kerül, átköszönhetnének az addigra elszaporodó holdlakó ismerősök- mulatságos idea. Persze a jelenlegi távolodási tempóban ennek sincs sok esélye…

Egy még sokkal hosszabb forgatókönyv szerint az árapály következtében nem csak a Föld- Hold- Naprendszer, hanem a galaktika, és maga az Univerzum is kötött keringésűvé válhatnak, árapály tágulásuk- zuhanásuk megszűnhet. Mert Univerzumunk nem tágulhatna végtelenül, meg kell őriznie meglévő kezdeti impulzusát- valamihez képest forognia, keringenie kell továbbra is...

De mihez képest, ha ősrobbanásban, állítólag valamiféle szingularitásból, magányosan született meg, és abba is tér majd vissza?

A fizikusok egyre mélyebbre hatolnak a fizikába, újabb és újabb hőmérsékleteket, részecskéket feltételeznek és fedeznek fel! Nem lehetséges e azonban, hogy azoknak már semmi közük a mi Univerzumunkhoz, hanem talán csak egy másikéhoz, korábbihoz, vagy későbbihez? Hogy azok a hőmérsékletek és részecskék a mi univerzumunkban csak a kísérleteik miatt jelennek meg?

Talán külön lehetne határolni a fizikai kutatási eredmények egy részét az univerzumunkat vizsgáló kutatásoktól? Mert bizonyára léteznek más, párhuzamos univerzumok is, amelyekre igazak lehetnek?

Valójában mi indokolja azt, hogy a mi Univerzumunk végtelenül növekvő tempóban kell, hogy táguljon? Hiszen elismerten zárt objektumként ezt csak akkor tehetné, ha a Schwarzschild sugara valamely újabb tömegek és energiák befogadásával megnövekedhetne. Ami azonban valamely még ismeretlen külső világ: a szülő univerzum, sőt egy azt is körülvevő megismerhetetlen világmindenség létezését feltételezi!

Kérdezhető, hogy az ősrobbanás elméletben olyan alapvető fizikai elméletek miért nem kapnak szerepet, mint az általános árapály, a Schwarzschild sugár... Mert az igazán nem mondható, hogy a szingularitásból induló, és abba visszatérő ősrobbanásos „Big- Bang” univerzum illeszkedik hozzájuk!

Ha viszont nem volt ősrobbanás, akkor talán a fordítottjáról, egy őskollapszusról (Little- Bang) lehetne beszélnünk? Amelynek eredményeként a mi univerzumunk egy ritkább, szülő univerzumban, fényzárt (fekete lyuk) objektumként különült el. Emiatt nincs is más lényegi eltérés köztük (sem a bennük található fekete lyukak között), mint néhány tíz nagyságrendnyi sűrűség különbség?

Valamely szintén zárt, s így megismerhető szülő univerzumban történt őskollapszus elmélet helyreállíthatná a világmindenségről alkotott képünk folytonosságát- a megismerhető problémákon keresztül addig a pontig, ahonnan a megismerhetetlen: vagyis a legtágabb értelemben vett Világmindenség kezdődik! Mert az ősrobbanás elméletben az "univerzum" (világegyetem) és a „világmindenség” különböző jelentésű fogalmak!

Az univerzumok egy valós, ám teljességében megismerhetetlen fizikai világmindenség kollapszus útján létrejövő, valamely szempontból elkülönülő, zárt, tehát megismerhető egyedei.

Amelyek mindegyike a világmindenség minden más elemével is tömeg, energia és információcsere szempontjából kölcsönkapcsolatban áll. Egyebek között ez a külvilág bármelyikük belső „árapály táncát” is befolyásolhatja (a miénket is), nehezen kiszámíthatóvá téve azt!

Természetesen, az így értelmezett „világmindenségben” a megismerhetetlen szintén jelen kell, hogy legyen! Ami más néven akár szingularitásnak, sötét energiának, vagy anyagnak is nevezhető.

Mert a megismerhető és a megismerhetetlen egyaránt részei a tudatos létezésünknek, eltekinteni egyiktől sem tudunk!

Azonban nem csupán „stílusbeli” kérdés, hogy a megismerhetetlennel lépten- nyomon, az első fordulónál (ahogyan ezt a modern fizika teszi), vagy csak valahol a végtelen, érdektelen messzeségben találkozzunk?

Csupán valamely "fényzárt" (=fekete lyuk), s emiatt körülhatárolható univerzum, amelynek elkülöníthető tulajdonságai, mennyiségei, neve, rendeltetése lehetnek (ahogyan az a Szent Könyvben, a "fény teremtésében" bármely teremtményről és emberi alkotásokról írva van...) lehet egyedül megismerhető, rendszerezhető, és nekünk is tetsző! Márpedig ha éppen a tudomány hirdeti a világ megismerését, akkor miért azzal kezdi, hogy megismerhetetlen célokat tűz ki maga elé?

Univerzumunk tehát bizonyára egy körülhatárolt, megismerhető része valamely végtelen és megismerhetetlen világmindenségnek! Ha pedig maga nem a semmiből, hanem egy másik univerzumból, kollapszus útján jött létre, soha nem is tűnhet el valamiféle szingularitásban, hanem sűrűségét lassan csökkentve a fizikai és tudati örökségét megtartva tér majd vissza a még sokkal ritkább szülő univerzumába. Márpedig az embernek talán jobb léteznie, ha tudja- hogy világa nem a semmiből jött és nem a semmibe tart, és hogy amit egy növekvő tudati szinten alkot- végül sem válik semmivé!

Persze ez nem hangzik túl tudományosnak, de hát ez nem is tudományos mű. Amelyekben ráadásul manapság ezeknél sokkal „ezoterikusabb” fikciókkal megalapozott (vagy inkább megalapozatlan) gondolatok kapnak néha helyett.

Az őskollapszusról szóló kitérő arra szolgált, hogy jelezze: nem csak a mi univerzumunk létezhet! Emiatt a soros és párhuzamos hierarchiájú univerzumok gravitációja, sőt árapálya is elérheti annak belsejét, befolyásolhatja fejlődését. Hatásuk anomáliákat okozhat a távolodó űrszondák pályáiban, alakíthatja univerzumunk gyorsulási hátterét, gravitációs csomósodási és üresedési zónákat hozhat létre, ahol a galaxishalmazok anyaga összegyűlhet.

 

4.3 A Mars bolygó USP kritériumának "esete" a Phobos’Deimosz kisholddal

 

4.3.1 A Mars- rendszer hipotetikus keletkezéstörténete

A Marsnak két holdja van, amelyeket Ashap Hall csillagász 1877-ben fedezett fel, és nevezett el „Phobosnak” (félelem), és „Deimosnak” (rettegés, iszonyat), akik Árész és Aphrodité törvénytelen kapcsolatából származó gyermekei a görög mitológiában.

A furcsa csupán az, hogy Jonatán Swift már 1726-ban, a Gulliver utazásaiban „megjósolta” létezésüket, ráadásul meglehetősen pontosan: a regényben szereplő tudósok az egyik távolságát 10179 km- ben adják meg (valóságban (9377 km), a másikét pedig 16965 km-ben (ténylegesen 23436 km)

11. ábra. Jobbra a Deimos, balra a Phobos, középen egy aszteroida (Gaspar)

.

Valójában ez a két hold valaha feltételezhetően egyetlen marsi hold része volt: a hipotetikus, szétrobbant „Phobos’Deimos”-é. Amely hasonlóan, ahogyan a Föld és a kísérője, közvetlenül a Marsnak valamely száguldó „szülő” gázbolygó (Neptunusz?) légkörében történő kondenzálódása során, annak lehűlése, kémiai és fázis átalakulásai miatt felgyorsuló forgása miatt már napkörüli pályán szakadhatott le, és kezdett keringeni a számára is veszélyes marsi Roche pályán túl.

Ettől kezdődően a szülőbolygó, és a holdja kapcsolatát csupán az árapály befolyásolta, amelyben azért Napnak is fontos szerep jutott.

Kezdetben ugyanis a Mars igen gyors forgású (a Naprendszer bolygóinak kezdő forgási sebessége jellemzően 2-4 óra) lehetett, s így az „univerzális stacioner pályája” (USP), a felszínéhez közel, holdjának keringési pályája viszont azon jóval kívül (10000-12000 km-re a középponttól) lehetett.

Ekkor vette kezdetét az univerzumban mindenütt jelen lévő „árapály tánc”, amelynek részesei a Nap, a Mars, és a Phobos’Deimos kisbolygó voltak.

Amelynek eredményeképpen a hold egy idő után úgy találkozott a nála gyorsabban távolodó Marsi USP –vel, hogy magja felolvadt, és darabokra tört. Szétrobbanó törmelékei ekkor szinte bizonyosan szétzúzták a Mars légkörét, és talán a már ébredező életet is rajta? Apró darabkái az űrben szétrepülve eljutottak egészen a Földig, és tovább is. Magjának megmaradt két töredéke közül a Phobos most az USP- n belül, ~9300 km-re a Mars középpontjától zuhan, a másik pedig még az USP- n kívül, 23400 km-re egyelőre még nagyon lassan távolodik tőle, ahogyan Holdunk is a Földtől. Ez a zuhanás és távolodás persze lassú folyamat, lassúbb, mint a marsi USP távolodási sebessége. Így az „hamarosan” újra beéri majd a Deimos- t, és felmelegítve megint vagy széttördeli, vagy pedig, (oly távol a Marstól ereje már nem lévén), legalább zuhanásra készteti, ahogyan a Phobos- t.

Mindez a Nap, Mars, és a hold(ak) között ébredő árapály hatása miatt következett be, és fog még bekövetkezni.

A széttört Phobos, és Deimos holdacskák létezését szerencsére nem kell bizonyítani, feltételezett keletkezési történetükre is van kellő bizonyság.

Elegendő csak megtekintenünk a NASA űrfelvételeket, hogy belássuk- van némi alapja annak, hogy ez a maximálisan tudományos testület is „krumpli”- nak becézte azokat. Azonban a dolgozat ezt a meghatározást is kicsit tovább „finomítaná”, minthogy a szerző inkább valamely olvadék- öntettel körbefolyatott, máig megszilárdult „dinnyehéj” formákat lát bennük. Amelyek ráadásul a felforrósodótt, majd gyorsan lehűlő gázbuborékoktól kis sűrűségűvé, azok roppant tömegű, és nagy energiájú kifúvásaitól pedig kráterekkel szabdaltakká váltak.

A fontos azonban az, hogy az olvadéktól láthatóan lekerekített szögletű, a szétrobbanó és mellete keringő törmeléktől barázdált felületű, egymástól lassan távolodó holdacskákból egy legalább 30-40 km méretű kisbolygó lenne összeállítható, amelynek más darabjai részben a Marson, részben a világűrben szóródhattak szét. A felvételeket nézve így tényleg valamely rémisztő havária képei bontakozhatnak ki a szemünk előtt: a Phobos, és a Deimos a nevükhöz illő pokolszerű átalakuláson mehettek keresztül! A valaha volt, addig már régen kihűlt Phobos’Deimos kisbolygót(?) egy idő után feltételezhetően olyan ráhatás érte, amitől a magja megolvadt, és a folyamatosan növekvő belső feszültség hatására a még kemény külső szilárd kérge is szétrobbant!

A megmaradt két holdacskából tehát csupán egy kisebb átmérőjű hold létezésére következtethetnénk. Azonban valószínű, hogy azok tömege csupán a felhevült magot képviseli, maga a megsemmisült égitest többszörösen nagyobb lehetett!

Ijesztő arra gondolni, hogy valami olyasmi játszódott le a Mars közelében, ami a Földön is megtörténhetett volna, ha a Holdunk nem szökött volna el még idejében az őt most is nyomon követő földi USP kritérium (=geostacionárius) pálya elől!

A Mars azonban nem volt ilyen szerencsés. Az Ő USP kritériuma elsősorban a Nap árapálya miatt gyorsabban távolodott a középpontjától, mint ahogyan a Phobos’Deimos kishold.

Amelyet így az kb. 16- 18000 km-re a középponttól utolérhetett, és fokozatosan „belehatolva” melegítette, és szétfeszíteni próbálta. Általában a bolygók Roche pályáját szokták ilyen rongálással „vádolni”, azonban a Phobos’Deimos ekkor már messze túl volt azon.

Számolni kell tehát az árapály azon hatásával, hogy az USP -n belüli objektumokat zuhanni, az azon túliakat viszont távolodni készteti! Ha pedig valamely nagy kiterjedésű objektum huzamosabb ideig éppen rajta tartózkodik, akkor annak részeit nemcsak szétszakítani törekszik, hanem ellentétes irányú forgató nyomatékot is kelt az alatta, és felette haladó részei között, ezáltal feszültséget, és melegedést okozva benne! Hiszen az USP alatti részei a kötött keringésükhöz képest kényszerűen lassabban, a feletti részek pedig gyorsabban forognak, mint az égi-mechanika törvényei szerint tehetnék! Az USP pályán azonban ezek az energetikai (nem erőtani!) hatások a maximumot elérve csak a mag melegedését idézhetik elő. Így történhetett, hogy amint a Mars-Nap-és Phobos’Deimos árapályrelációk következtében fékeződő forgássebességű Mars előnyomuló USP pályája utolérte a kisholdat, az szép fokozatosan melegedni kezdett, míg szét nem robbant.

A Phobos, amely a Mars felé lökődött el, az árapály hatására azóta is zuhan, a Deimos pedig, amely az űr felé mozdult, szintén annak hatására távolodik.

Azonban látható, hogy az USP sokkal intenzívebben távolodik a Marstól, mint a Deimos, mert a távolság közöttük ma már nem jelentős (21200 km).

Vagyis tanúi vagyunk (lehetnénk) az árapály okozta katasztrófáknak, mégis- semmit nem értünk belőle?

Mars- expedíciót tervezünk, óriási költséggel- és fogalmunk sincs a Mars történetének e meghatározó eseményéről, amely nemcsak az ott fejlődő, de a Földi életre is kihathatott? Nem kellene előbb egy keveset felkészüljünk a marsi történelemből, mielőtt óriási ráfordításokkal egy rövid találkozót tartunk vele? Hogy tudjuk már jó előre, mit kell, mit lehet rajta keresnünk?

 

4.3.2 Hogyan, hol, és mikor történt a marsi USP és a Phobos’Deimos találkozása, és melyek voltak a következményei?

Hogy ezt megtudhassuk, követni kellene tudnunk minden létezhető, fellelhető nyomot magukon a holdakon, a Marson, a Földön és az űrben, bárhol.

Nehezen képzelhető, hogy a bekövetkezett robbanás után bármi hasonló, nagyobb incidens történhetett volna holdakkal, beleértve még az állítólagos távoli meteoritek miatti ütközéses krátereket is. Így a rajtuk látható sebek, forradások mindegyike vagy még a havária során, vagy pedig nem sokkal később, saját keringő, kihűlt törmeléke által képződött!

Feltételezésünk szerint a mai Phobos, és Deimos a megsemmisült holdacska legbelső, legvédettebb, s így legjobban felhevülő részei lehettek, amelyek pozíciójuk, és méretük miatt a robbanáskor csak relatív kis sebességgel, annak helyétől nem túl messze távolodtak el, és vándorlásukat azóta az árapály határozza meg.

Létezik olyan becslés, hogy a Phobos ~100 M éven belül le fog zuhanni. Másfelől olyan is, hogy a Phobos „barázdái” ~1 Mrd évesek. Ilyen 200 m széles, 20 m mély, kilométer hosszú barázdákat semmiféle traktor, vagy meteorit nem húzhatott volna büntetlenül benne, ha nem lett volna akkor még többé- kevésbé képlékeny, még alig megszilárdult állapotú. Hiszen éppen e töredékek tömege volt leginkább felhevülve, oly mértékben, hogy az ott található elemek, vegyületek egy része el is gőzölgött, belül egy fortyogó, hullámzó katlant képezve, amelyből még sokáig hatalmas tömegek (pl. a Stickney kráter) szakadtak ki, és amelyek helyét bonyolult, ám igen kis gravitációs mező lassacskán a bolygó magjának olvadékával vont be.

A Phobos, és a Deimos tömege elegendően nagy volt ahhoz, hogy láva konzisztenciájuk megfelelő időre fennmaradjon, hogy olvadékaik a töredezett „héj- alakjukat” körbefonhassák, szögleteiket eltompítsák. Napokig, hetekig is eltarthatott ez az állapot, amely alatt a szétrepült, ám közeli pályára állt és visszatérő törmelékrészecskék szinte folyamatosan bombázták, hogy végül 10 m mélységű „vulkáni hamuval”, regolittal fedjék be a felszínüket.

Ez történt tehát a két legnagyobb magrésszel, és a közelükben kivetett apróbb törmelékekkel.

Ugyanakkor akár sokkal nagyobb és kisebb, (pl. a kishold szilárd kéregdarabjai) igen nagy sebességgel, és nagy távolságokra vetődhettek ki!

Vegyük tekintetbe, hogy mindez még igen közel, néhány marsi átmérőre történt. Így az egyik legnagyobb térrész, amely a robbanás termékeit „testével” foghatta fel: maga a Mars volt, az űrháttér kb. 10%-át elfedve. Reá szinte azonnal a hold anyagának kb. tíz százaléka hullhatott. Nem nehéz ma is még felfedezni ezeket a „lövedékeket” a különféle szétszórt kődarabokban amelyek sem a szél, sem a víz eróziója folytán nem jöhettek ott létre. Emellett "méretesebb" darabok is eljuthattak rá, hatalmas krátereket ütve a felszínén. Mert nehezen képzelhető, hogy a Földnél sokkal kisebb, és feltételezhetően kihültebb bolygón olyan intenzív tektonikai folyamatok, vulkánosság létezhettek, amelyek tízkilométer nagyságrendű kráter- falakat voltak képesek létrehozni. Azok környékén nyilván jócskán lehetne találni a szétrobbant kisbolygó anyagából.

 

 

12. ábra. Marsról, vagy az égből hullott törmelék?

 

 

13. ábra. Marsi sípálya?

 

Ugyan a marsi légkör ennél sokkal kisebb felületet takart, azonban egyúttal a legnagyobb kárt is szenvedhette, mivel az elszabaduló törmelék és gáztömeg feltételezhetően szinte elfútta azt! Ma a marsi légkör nyomása századrésze a földinek, a víz pedig a légkörből gyakorlatilag eltűnt.

A törmelék legnagyobb része- 80-85% azonban végül valamely Mars körüli, vagy naprendszerbéli pályára kellett, hogy álljon. A marskörüli pályára álló törmelék, ha az aktuális USP alatt érkezett, még hosszú ideig bombázhatta a Mars felszínét,

Az USP pályán túli részhányadukat viszont az árapály a Deimosszal együtt távolíthatta.

A legnagyobb hányada azonban százezer, millió évekre elveszett az űrben, ezalatt egy kis részük a Földre is eljuthatott. „A shergottitnak, nakhlitnak, illetve chassignitnak nevezett meteoritokat 1979 óta tekintik összetartozónak, közös néven SNC-csoportnak. A radioaktív korvizsgálatok tanúsága szerint az SNC meteoritok általában viszonylag fiatalok (0,18-1,3 milliárd év), és a közelmúltban, valahol a Naprendszerben, olvadékból kristályosodtak ki.” (Wikipédia).

 

 

14. ábra Marsi, vagy Phobos'Deimos- i meteorit a Földön?

Így ez az időhatárolás is <1 milliárd évre mutat.

Vagyis munkahipotézisként felvehető, hogy a Phobos’Deimos kishold találkozása a marsi USP- vel < 1,0 Mrd éve történt. Becsülhetően akkor, amikor mindkettő a Mars középpontjától 16000-18000 km-en, vagyis huzamosabb ideig azonos pályán helyezkedett el.

Ezáltal a havária ideje, és helye nagyjából behatárolhatók.

A tanulmányban ismertetett elvek azonban lehetőséget nyújtanak pontosabb ellenőrzésére is: ha feltételezzük, hogy azt a tér és időbeli pontot kell megkeresni, ahol a zuhanó Phobos, és a távolodó Deimos még együtt lehettek, és a marsi USP is ugyanott tartózkodott.

Az árapály távolodási programmal becsülhető az a szituáció, hogy a kisbolygó szétrobbanása kb. 1,0 Mrd évvel ezelőtt, 18000 km-nél az USP-vel való találkozásakor történt. A ~9000 km-es árapály süllyedés ekkor a Mars Φ~5E-9 árapály csatolási tényezőjénél állhatott elő. Ami csaknem két nagyságrenddel kisebb, mint a Földdé~2E-7), és inkább a Holdéhoz közelíthet. Mindez érthető, ha meggondoljuk, hogy a Mars a robbanáskor elvesztette a légkörét és folyadékfelszínét, emellett tektonikai folyamatai is sokkal gyengébbek. Ez a becslés természetesen nagy mértékben pontosítható lenne, ha különböző marsi pályákon történnének műholdas süllyedés mérések is (lásd {2.2...2.4}). Szerző sajnálatosnak gondolná, ha a Mars- űrmissziók ilyen vizsgálatokra való előkészületek nélkül történnének, azonban mindeddig azok megtételére semmilyen információ nem mutat...

Mert a Mars és a holdak keletkezésének elmélete nem merül ki pusztán a jelzett katasztrófa körülményeinek vizsgálatában. Elemezni kellene anyagösszetételüket is, hogy bizonyítható legyen, hogy valóban kezdettől egymáshoz tartoztak? Meg kell próbálni meghatározni, hogy mely gázbolygó tekinthető „szülőjüknek”? Ugyanígy a Föld- Hold, a Plútó- Charon stb. bolygó hold párosoknál is.

És amíg ezek a vizsgálatok be nem fejeződtek (hisz el se kezdődtek még) addig nincs értelme a bolygók és égitestek bárminemű minősítésének.

 

4.4 A gázbolygó- gyűrűk

Az előző részben bemutatott USP táblázatok Naprendszerünk szinte valamennyi bolygója vonatkozásában érdekes következtetésekre adnak lehetőséget. Különösen a gázbolygók esetében, amelyeknek kiterjedt holdrendszerei, és törmelékes gyűrűi vannak. Minthogy gyakran találnak újabbakat, a továbbiakban csak 2009.11-ig bejegyzettekről lesz szó.

1. Neptunusz (USP =83300 km, 13 bejegyzett hold).

Legnagyobb holdja a Triton, (r=355000 km, E+22 kg). Lehetséges, hogy azt a korábbi Anonymus gázbolygó hagyta hátra, még a Plútónál is közelebbi pályán, ahol a Neptunusz később befogta. Ezért most retrográd keringésű.

Neptunusz USP kritériuma alatt (ám még a Roche pálya felett) több kis töredék-hold (29-96 km) „zuhan” amelyek egy nagyobb, az akkori USP pályán az árapály által széttört hold töredékei lehetnek.

Az USP alatt négy keskeny gyűrűt figyelhető meg, amelyek nyilvánvalóan az említett törésnél keletkeztek, és most szintén zuhannak.

 

2. Uránusz (USP=82800 km, 27 bejegyzett hold).
Az Uránusz legnagyobb holdja a Titania (1 578 km, 436 270 km). Felszínét jég borítja.

Aktív geológiai múltja van: a Messina- szakadék 1500 km hosszú és 75 km széles.

13 db gyűrűt figyeltek meg, 38000-52000 km távolságra, vagyis jóval az USP-n belül.

Ugyanezen zónában számos, 100 km –nél kisebb, feltehetően töredék (terelő) hold kering, amely a gyűrűk anyagával együtt az árapály hatására zuhannak.

A bolygótól legtávolabb retrográd keringésű holdak keringenek, amelyek valószínűleg valamely korábbi gázbolygó légkörében kondenzálódhattak, és befogásukig Nap körüli pályára álltak.

 

3. Szaturnusz (USP= 113000 km, 53(61?) bejegyzett hold)
A Szaturnusz legnagyobb holdja a Titán, az USP felett kering.

A Szaturnusznak hét gyűrűje ismert (A-E), amelyeket a Cassini rés szakít meg. Azonban pont emiatt érdemes alaposabban megszemlélni a gyűrűk kiosztását!

Mert jól látható, hogy a Cassini rés (lásd 7. táblázat) éppen a számított, pontosabban a korrigált USP zóna határára esik. Korrekcióra ugyanis a Szaturnusz differenciált szögsebességgel forgó gáztömegei miatt van szükség, ami miatt az USP ténylegesen távolabbra adódik, és nem vonalszerű, hanem egy meghatározott szélességű zónát képez, ami a Cassini résre vetül.

Vagyis jelenleg éppen ebben a zónában történik a zuhanás, távolodás elhatárolása, amelynek eredményeképpen a Cassini rés szinte kiürült.

A gyűrű rendszer más rései is hasonló okokból keletkezhettek. Mert az jól látható, hogy a 140000 km-nél távolabbi gyűrűk kevésbé tagolódnak. A legtávolabbi és legnagyobb "E" gyűrűn (300000 km) már egyáltalán nincs is számottevő rés. Vagyis a rések az USP lassan bekövetkező távolodását, és a gyűrűk zuhanását együtt követik – befelé gyakoriak, távolodva ritkábbak. Így meglehet, hogy a Cassini, és a Roche rések is egy olyan párt képeznek, amelyek valamely hold felaprózódásakor az akkori USP zónában keletkezhettek, és akkor még együttesen egy ~7000 km széles rést alkottak, amelynek egyik fele az USP miatt távolodni (Roche), a másik fele pedig zuhanni kezdett. Így feltételezhetően ~120000 km-re a bolygótól következhetett be a lassan távolodó USP, és az egyik hold szerencsétlen találkozása.

Erre utal, hogy ezen a távolságon belül még számos, 100 km-nél kisebb terelőhold is található, amelyek a gyűrűk tömegével együtt egy >E+20 kg tömegű, 200-300 km sugarú hold (kisbolygó?) és az aktuális USP találkozását valószínűsítik. Amely éppen úgy, ahogyan a Mars hipotetikus Phobos’Deimos holdja is, a magjában felhevült, majd a széttöredezett részei szerte repültek. Most az (A) B;C;D gyűrűk és a belső bolygók zuhannak, a többi viszont még távolodik csak.

7. táblázat A Szaturnusz gyűrű rendszere (Wikipédiából)

Nyitó távolság Nyitó távolság Záró távolság Szélesség
Gyűrű 66.970 km 74.490 km 7.500 km
C Gyűrű 74.490 km 91.980 km 17.500 km
Colombo nyílás 77.800 km   100 km
Maxwell nyílás 87.500 km   270 km
Bond nyílás 88.690 km 88.720 km 30 km
Dawes nyílás 90.200 km 90.220 km 20 km
B Gyűrű 91.980 km 117.580 km 25.500 km
Cassini rés (USP zóna kezdete)
117.500 km 122.050 km 4.700 km
Huygens nyílás 117.680 km   285-440 km
Herschel nyílás 118.183 km 118.285 km 102 km
Russell nyílás 118.597 km 118.630 km 33 km
Jeffreys nyílás 118.931 km 118.969 km 38 km
Kuiper nyílás 119.403 km 119.406 km 3 km
Laplace nyílás 119.848 km 120.086 km 238 km
Bessel nyílás 120.305 km 120.246 km 10 km
Barnard nyílás 120.305 km 120.318 km 13 km
A Gyűrű 122.050 km 136.770 km 14.600 km
Encke nyílás 133.570 km   325 km
Keeler nyílás 136.530 km   35 km
Roche rés (USP zóna vége) km 139.380 km 2600 km
F Gyűrű 140.224 km   30 (500 ) km
G Gyűrű 166.000 km 174.000 km 8.000 km
E Gyűrű 180.000 km 480.000 km 300.000 km

 

4. Jupiter (USP= 159000 km, 50 bejegyzett hold) A Jupiter legnagyobb holdja, a Ganymedes, jóval az USP felett kering. Az ahhoz közelebbi holdakat (pl. Io) viszont a Jupiter, és a többi hold árapálya eléggé kikezdi.

Mint a táblázatból kitűnik, az USP- hez közel, alatta és felette itt is töredék holdak keringenek.

 

8. táblázat Jupiter holdjai (forrás: WIKIPÉDIA)

  Távolság Sugár Tömeg
Hold (km) (km) (kg)
Metis 128000 20 9.56e16
Adrastea (USP kezdete)
129000 10 1.91e16
Amalthea (USP vége)
181000 98 7.17e18
Thebe 222000 50 7.77e17
Io 422000 1815 8.94e22
Europa 671000 1569 4.80e22
Ganymede 1070000 2631 1.48e23
Callisto 1883000 2400 1.08e23
Leda 11094000 8 5.68e15
Himalia 11480000 93 9.56e18
Lysithea 11720000 18 7.77e16
Elara 11737000 38 7.77e17
Ananke 21200000 15 3.82e16
Carme 22600000 20 9.56e16
Pasiphae 23500000 25 1.91e17
Sinope 23700000 18 7.77e16

A Jupiter gyűrűi, mint az várható, úgyszintén az USP környezetében, alatta találhatók. Az adott esetben is egy < E+20 kg tömegű hold találkozhatott a Jupiter távolodó USP- kritériumával. Ráadásul a bolygó közepétől ~150000 km-re, a Roche pályához is közel, ahol a két hatás szuperponálódhatott. Ez az esemény nem túl régen történhetett, hiszen a gyűrűk sokkal kevésbé tagoltak, és a zuhanó töredék- holdak még elég messze vannak a bolygótól

  9. táblázat A Jupiter gyűrűi (Wikipédiából)

 

  Távolság Szélesség Tömeg
Gyűrű (km) (km) (kg)
Halo 100000 22800 ?
Main 122800 6400 10000000000000
Gossamer 129200 850000 ?

Mint kitűnik, a töredék (terelő) holdak, és gyűrűk, rések rendszerei az árapály törvényeit követik.

 

 

5. Csillagászati "újdonságok"?

Megismerve a Naprendszer kiszakadásos elméletét, az általános árapály, és az USP kritérium szerepét az univerzumunkban, nem lehet szó nélkül hagyni a csillagászati közleményeket, amelyek akkor sem említik azokat, amikor nélkülük az adott jelenségcsoport nem értelmezhető.

Az észlelő csillagászat lehetőségeinek növekedésével nagyon sok új, az általános árapályhoz is kapcsolódó, említésre méltó megfigyelés történik. A róluk megjelenő közlemények azonban inkább azt bizonyítják, hogy az elméleti csillagászat vagy nem tulajdonít fontosságot, vagy nem is akar tudni például az USP kritérium szerepéről, ami pedig az árapály jelenségek közül talán a legfontosabb. Jellemző, hogy nincs is tudományos elnevezése, definiciója (amilyen pl. a ROCHE pályáé) az említett ideiglenesen kívül.

Így azután nagyon vitatható tudományos- ismeretterjesztő közlemények születnek, sajnos, nem csupán az újságíró képzeletéből. Amelyek nem annyira a stílusuk, hanem inkább "tudományos" tartalmuk miatt kifogásolhatók.

Annak, aki az általános árapály téziseit ismeri, a mai elméleti csillagászat egyes hírei nem pusztán hihetetlenek, hanem kérdésre is adnak okot...hogyan eshetett így? Hogyan lehetséges, hogy azok utat és sújt nyerhetnek a tudományban? Amelynek logikus szabályai, keretei, tudományosságának ismérvei sőt mérőszámai is századok óta ismertek? Amelyekkel mostanáig számtalan hivatásos, és hívatlan méltatót, és ideológust állított maga mellé? Akik "gondozgatva" többszáz éves fejlődése útját, máig észrevehetetlenné halványították csillogó felépítménye alapjául szolgáló, amúgyis csak "nüansznyi" tévedéseit?

Gondolható persze, hogy elismerésre méltó fényes eredményei igazolhatják a tévedéseit, ahogyan a valaha volt alkimiáét is. Egyébként sem könnyű megkerülni az efféle, máig már normaként jelentkező, sőt- bizonyos tekintetben szinte katonásan vonzó "tudományosságot", ami nem tűr meg semmiféle "ezotériát"- a sajátján kivül. Amelyekből viszont már kezd kicsit túl sok, és sötét lenni, és ami különösen bántó, hogy a természettudományokban is.

A következőkben erre utaló tudományos közlemények sora lesz olvasható. Annyi van belőlük, hogy csak a válogatottak férhetnek el... Bizonyítva, hogy talán nem csupán a szerzőnek van oka téves nézeteinek, és módszereinek kijavítására.

 

5.1 Zuhan a WASP- 18 csillagrendszer bolygója?

A WASP- 18 egy viszonylag fiatal (630 millió éves), 1,25 naptömegű csillag ~100 pc távolságra a naprendszerünktől. Ebből adódóan bizonyára még viszonylag gyors forgású. Sajnos arra vonatkozó pontos adat nem volt fellelhető, pedig az árapály vizsgálatok szempontjából alapvető fontosságú lenne...

2009- ben azonban felfedeztek egy hozzá igen közel keringő bolygót (WASP- 18b), amely 10,43 Jupiter tömegű, annál azonban tízszer sűrűbb. Ami annyira közeli pályán (~3.100.000 km) kering a napjához, hogy ahogyan a közlemény hangsúlyozza, a csillagban is óriási árapályt kelt! És mindjárt megteszi a következtetést is, hogy az spirálpályán egy idő után a csillagba zuhan majd!

" A csillagászok ezt a most felfedezett, őrülten száguldó bolygót és csillagát legalább 500 millió évesnek becsülik. Úgy gondolják, hogy éppen a napjában beteljesülő végzetének, halálspiráljának vége felé van most alkalmunk megfigyelni. Ami csak csillagászati időléptékben közeli, nagyjából még egymillió év múlva várható. A lehetséges magyarázatok között azonban szerepel a lehetőség, hogy ebben a távoli naprendszerben olyan, számunkra ismeretlen fizikai hatások működnek, amelyek ennek a most felfedezett bolygónak a furcsa mozgását indokolják."

Elsőre nem tűnik rossznak a vélekedés: közel van a csillaghoz, abban nagy árapályt kelt, hát le fog zuhanni! Mégis, elképesztő ez a tudomány- közeli kommentár. Ilyen következtetés ugyanis sohasem születhetne a csillag és a bolygó USP kritériumainak kiszámítása, azok forgássebességének ismerete nélkül! Mert ha a csillag és a gázbolygó csak nemrégiben születtek, és egymáshoz közeliek, inkább lehet okunk azt feltételezni, hogy USP kritériumuk a felületükhöz közeli, s így egymásra távolítólag hatnak, mint azt, hogy éppen ütközni készülnek!

A csillagképződés, a proto- csillag sűrűsödése során a viriál tételnek megfelelően annak gyors, a porkorong kivetését, sőt árapály távolítását okozó forgása kezdődik el. Az árapály program szerint például a Napnak, és Naprendszerünk bolygóinak kezdeti forgási periódusa jellemzően néhány óra volt csupán!

Mindebből úgy tűnhet, hogy az általános árapály energetikai hatása az elméleti csillagászat számára ismeretlen, vagy legalábbis nem szívesen alkalmazza azt. Ebben azonban nem csupán maga a hibás: hiszen erről a „kényszerről” elsődlegesen az elméleti fizika kellene, hogy az alkalmazott tudományágakat tájékoztassa! Az viszont jelenleg éppen „sötét anyagokkal” próbálkozik magyarázni olyan jelenségeket, amelyeket az általános árapállyal lehet csak?

A WASP -18 csillag forgási periódusa a bolygó kivetődésekor 10,5 óra kellett, hogy legyen- USP kritériuma akkor érinthette a felszínét. Feltételezve, hogy a kivetődése után a forgása 15-20 órára lassult, az USP kritériuma ~ 1,0-1,3 M Km -re távolodott, ami csak kevéssel nagyobb, mint a csillag sugara (0,85 M km), viszont sokkal kisebb, mint a nemrég született bolygó jelenlegi távolsága (3,1 M Km)!

Vagyis a kis bolygó árapálya által a csillagban kavart óriási vihar nem a zuhanását, hanem éppen a gyors távolodását segíti elő!

Azonban a gázbolygó túl kellett, hogy repüljön még a Roche törési kritérium pályán is, ami ez esetben 1,7-2,0 M Km- re becsülhető. Vagyis a kiszakadása utáni kezdő pályája 2M km -re tehető, árapály vándorlását ott kezdte el. Tudhatjuk (sejthetjük) azt is, hogy ~500 M éve indulhatott.

Ennyi adat viszont már elegendő, hogy a Wasp-18 b gázbolygó és csillaga árapály kapcsolata a 4.1-ben ismertetett árapály méretező programmal vizsgálható legyen.

Kezdőtávolságként 2 M Km-t, időpontként 500 M évet felvéve a Wasp-18 árapálycsillapítási tényezője Φ~ 4E- 6 -ra adódott, ami a Napéval (Φ~ 5E- 6) azonos nagyságrendű.

Összefoglalva az első árapály-becslés eredményeit, szülő csillagából "kiszakadva" a gázbolygó ~2 M Km- re röppent ki, éppen- hogy átszelve a kritikus ROCHE pályát, majd az árapálytól hajtva intenzív (~2,2 m/év) távolodásba kezdett. Ebben a szituációban várhatóan továbbra sem fog szétszakadni, vagy csillagába visszahullni, kivéve ha valamely külső ok miatt a WASP- 18 csillag forgása lelassul, s így annak USP pályája a bolygót utolérné!

(...Hát igen: a köznyelv szerint aminek a pusztulását hirdetik- az többnyire sokáig él- és ez most is valószínűleg így lesz.).

Amúgy érdekes bolygó ez, hiszen tömege és sűrűsége is sokkal nagyobb, mint a Jupiteré. Ami egyébként azt is jelentheti, hogy légköre még nem hűlt le olyan mértékben, hogy elkezdődjön benne a nehéz elemek kondenzálódása, és kiválása.

Az árapály távolodási program egyébként sok mindent elmondhat még a csillagrendszer jövőjéről.

Minthogy 500 Millió év alatt ~1,1 M Km-t távolodott, 6M év múlva is legfeljebb 13 M Km-re juthat el, ahol azonban a csillagából érkező sugárzás intenzitása vagy százszor kisebb lesz. Ez azt jelenti, hogy a nehéz elemek kondenzációja az atmoszférájában megkezdődhet, sőt, valamiféle földjellegű szilárd bolygó is leválhat róla, elkezdve körülötte, vagy a csillag körüli keringését. Még kéregképződése is megtörténhet. Azonban az már nagyon kétséges, hogy élet is kialakulhasson rajta. Idővel azonban a csillag árapálya a bolygók forgását is leállítja: s így azok kötött keringésűvé válnak. Ekkor a csillag- sütötte oldalon 1000 K-nél nagyobb hőmérséklet, a másikon pedig a világűr hidege uralkodik majd, amit légkör esetén heves légáramlatok egyenlítenek ki.

Van tehát egy problémakör, ami egymásnak szögesen ellentmondó következtetésekre adott okot:

- csillagászati értékelés, hogy a WASP- 18b gázbolygó távolból érkezve hamarosan a csillagába zuhan?

- az általános árapály szerinti értékelés, hogy a bolygó a csillagából kiszakadva most éppen távolodik?

Vajon miből adódhatnak a tudományban efféle, alapvetően eltérő következtetések? Miből adódhatnak olyan, "számunkra ismeretlen fizikai hatások", hogy egy bolygó nem lezuhanni, hanem élni, és távolodni akar, amit a szülő- csillaga minden maradék impulzus momentumával támogatni szándékozik?

Természetesen egyszerű válasz lehetne, hogy a dolgozatban írottak nem tudományosak, s így nem összehasonlíthatók. Azonban ilyen állítás most éppen ellenkező hatást érne el- azt hogy a éppen a hivatkozott „tudomány” – nem a „Tudomány”!

Nem minősíthető annak, ha a csillagászat a vizsgált jelenségcsoportnak még az itt bemutatotthoz hasonló, elementáris szintű elemzését sem tartja fontosnak elvégezni. Így hiába végez el más feladatokat bámulatra méltó lelkesedéssel, és pontossággal, ez esetben csak találgat, minden elméleti alátámasztás nélkül!

Ez a jelenségcsoport ugyanis főképpen az általános árapály keretében, az USP- kritérium segítségével lehet vizsgálható, amit az elméleti csillagászat minden jel szerint - nem akar megismerni, vagy alkalmazni? Jöjjön inkább a modern fizika nagyreményű felfedezettje- a sötét anyag?

Mert valamire igen nagy szükség van, mert mint a példa is mutatja, ránézésre sajnos nem lehet eldönteni, hogy mi zuhan, és hogy mi távolodik. Vagy esetleg- várjuk ki? Ígéretes stratégia, hiszen évmilliárdokig eltarthat...

 

5.2 "Megevett egy bolygót a Neptunusz ?"

Az idézet közlemény természetesen nem tudományos, hanem internetes forrásból származik, annak szórakoztató- ismeretterjesztő stílusában. Ám a szórakoztatás ez esetben a tudományos szint tükörképe. Mert valóban van olyan elmélet, hogy a Neptunusz egykoron "végezhetett" egy, a Naprendszer peremén keringő bolygóval.

Ami már nem annyira szórakoztató, mint amennyire bosszantó. Mert érzékelhető, hogy már az elméleti csillagászat is észleli a "porkorong- csomósodási" elmélet kötöttségeit, ellehetetlenülését, és próbálkozik túllépni rajtuk!

Hiszen számára is tudott, hogy "a bolygóknak életet adó porfelhők annál satnyábbak, minél távolabb vannak a Naptól...” és panaszolja „ nehéz megérteni, hogy az Uránusznak és a Neptunusznak miként sikerült ekkorára nőni...” továbbá, hogy „ez a két óriás valójában a Naprendszer belsejében született, majd a korai idők zűrzavarában kifelé vándorolt ...” stb.

Hát igen, ráadásul magának a Napnak a belsejében születtek, és nem vándoroltak, hanem helyenként kisebb felfordulást okozva, tempósan száguldoztak kifelé...

A konferencia határozata alapján felmerülhetne olyan kérdés- ha a gázbolygók sem tudták hasznosítani a saját akkréciós zónájukat, nevezhetők e egyáltalán "bolygóknak", vagy inkább „óriás- törpe” bolygók ők is?

Azonban nincs rendben minden a csillagok minősítésével sem, ha létezhetnek olyanok, mint a WASP- 18, amely önmagától három átmérőre engedélyezte egy akkora gázbolygó csomósodását?

- Sőt, ha jól a Nap „körmére nézünk”, ő is elég felelőtlenül bánt az akkréciós korongjával. (mondhatná valaki...)

- Az igaz, viszont a Napnak van legalább fúziós energiatermelése, és ezért éjjel is világít (válaszolhatna más.)

- Az ám, de a Földön is hamarosan lesz fúzió, és már most is elég zavaró az éjszakai "fényszennyezés"! Akkor a Föld is csillag lesz, vagy a Nap sem az?

- Ez igaz, akkor viszont hogyan nevezzük a Napot, legyen talán Hold?

- Nem, mert az már van!

- Hát, talán akkor maradjon mégis inkább: Nap!

Szóval, egyeztetéssel, szavazással végül is minden eldönthető, és néha egész jó eredménnyel. Mert a csillagászok is látják az ellehetetlenülést, érzékelik a csomósodási elmélet csődjét, ám elszakadni mégis képtelenek tőle!

Miért?

Miért van ez így szinte minden emberi ismeretnél? Ki az, mi az, ami így képes erőszakot tenni az emberi gondolkodáson? Talán a tehetetlenség? Hiszen az fizikailag sincs még rendesen definiálva! (Hogy az a test vonzása önmagára...)

Persze, a legkönnyebb azt kinevetni, amit ez a honlap tartalmaz. Vagy még inkább- ügyet se vetni rá!

 

5.3 Becsapódás szülte a Plutó holdjait (?)

Ha érvényes még a következő, 2006-ban megjelent hír, akkor valóban "becsapódás" az alapja! Csak bízni lehet abban, hogy a tudományos ismeretterjesztésé, és nem magáé a csillagászaté.

"A Plútó nemrég felfedezett két új kísérője a jelek szerint ugyanazon hatalmas becsapódástól jött létre, mint a legnagyobb hold, a Charon. Nem kizárt, hogy a Plútónak gyűrűje is van, ami újabb célpontot, de némi veszélyt is jelent a közelmúltban startolt New Horizons-űrszonda számára."

Hát igen, ha van egy jó ötlet, azt mindenütt alkalmazni kell! Ami a Földre igaz, miért ne lehetne igaz a Plutóra is? Még akkor is, ha az nem bolygó, csupán törpebolygó. Mert azt is el lehet találni, csak jobban kell célozni! Mint a biliárdban...

Egyébként a szerző maga is pont ugyanígy gondolja, csakhogy nem az ütközéses, hanem a kiszakadásos keletkezési elmélet keretében. Ugyanis az Anonymus gázbolygókból kiszakadó Plutó, a Szedna, és a legtöbb törpebolygó is át kellett hogy essen ugyanazon a keletkezési folyamaton, amelyen a Föld, és a Mars is, hogy a Nap körüli pályára állva "megszülte gyermekét". Vagyis holdját- mint a Nap harmadlagos leszármazottját. Ha most nem látunk ilyet pl. a Vénusznál, az a kiszakadásos elmélet esetében a Jupiter későbbi közelítésével, és a retrográd forgásával magyarázható. A bolygó csomósodásos elmélet hivei szemszögéből viszont a Vénusz "szingli" állapota a természetes-  így nem kell számára is egy ütközést kitalálniuk.

A Plutó kis "holdjai", és valamely széttört holdjának gyűrű maradványa minden bizonnyal a Charonnal együtt szakadtak ki. A kisebb darabok egy része az USP-n túl repült, és évmilliárdok alatt még messzebb távolodott.

Más részük azon belül visszahullot, egyikük halvány nyoma még gyűrűként kering.

A holdak szürke, a vöröses felszínű Plutóétól eltérő színe és albédója kétségkivül lehetnek, de nem feltétlen bizonyitékai más eredetüknek. Mert akkor mi a magyarázata a Charonon tapasztalt aktív cryo-vulkanizmusnak, és annak, hogy felületi hőmérséklete is nagyobb, mint a Plutóé? A Plutó és a Charon egymással szinkron (USP) körpályán keringenek, amelyen a jelenlegi ismeretek alapján nem várható árapály tevékenység. Az általános árapály elmélet szerint viszont az USP pályán mégis felléphet mindkét égitest magját érintő energiacsere, amely végül lassú közeledésüket, egymásba olvadásukat okozhatja.  Ami a relatív nagy távolságuk, kisebb tömegük, és a keletkező energia elvezetése miatt ez esetben nem okozhatott robbanást. azonban az ismertetett jelenség kiváltó oka mégis lehet. Ezért az ütközéses elmélet ráerőszakolása a holdak keletkezésére nem mindig indokolható.

 

 

6. Példák, kiegészítések összefoglalása

A vizsgált gázbolygó- és bolygó rendszerek kialakulásához a kiszakadásos bolygókeletkezési teória jól illeszkedik, igazolva az árapály és az USP említett hatásait.

Például csaknem mindegyiküknél fellelhető, hogy valamely később induló gázbolygó feltételezhetően befoghatta azokat a tőle igen távol keringő, másodlagos szilárd, jég és metán bolygókat, amelyek valamely korábban induló, és távolabb jutó elsődleges gázbolygó légkörében kondenzálódva álltak Nap körüli pályákra álltak. Ezek, mint a gázbolygók holdjai, igen gyakran retrográd keringésűek.

A gázbolygók USP- kritériuma azok rétegeinek differenciált forgása miatt nem vonalszerű, hanem bizonyos szélességű zónát képez. Amely, ha közel van hozzá, kellő árapály energiát képes átadni ahhoz, hogy felmelegítse, sőt magában az USP zónában akár szét is robbanthassa a holdat.

A csomósodási elmélettel nem minden hold széttörése magyarázható, hiszen azok gyakran kívül esnek a Roche pályán, az USP kritérium pálya pedig máig ismeretlen tényező. Nem képes megmagyarázni az egyes bolygók, holdak retrográd forgását sem, ami pedig a dinamikus kiszakadásos keletkezési elmélet alapján értelmezhető

Kissé furcsa, hogy az árapály részeként az USP kritérium, és mindaz, ami a klasszikus fizikában "forgástörvénynek" lenne nevezhető, annak eszköztárában nem jut kellő szerephez. Azokra a kérdésekre például, amelyek általuk könnyen megválaszolhatók lennének, a modern fizika korlátok nélkül keres választ olyan irányokban, ahol nem várható eredmény. Amire példa lehetne a „sötét anyag” elmélet is, ami egyfelől definíciószerűen nem kutatható, másfelől a jelenségek, amelyeket általuk magyarázni szándékoznak, az általános árapály tárgykörébe sorolhatók {2.2...2.6}.

A Naprendszer keletkezésének stacioner bolygó csomósodási elmélete már nem képes megmagyarázni az észlelő csillagászat gyorsan fejlődő műszaki eszköztára által elérhető új, meglepő tények magyarázatát. Általa a Naprendszer és az Univerzum sajátos megnyilvánulásairól csupán hallgatni, vagy szélsőséges találgatásokba bocsátkozni lehet.

Ugyanakkor a dinamikus jellegű bolygó kiszakadási elmélettel a Naprendszer, és az Univerzum tapasztalható "furcsaságai" inkább értelmezhetők.

Mindez remélhetőleg elegendő indok arra, hogy a csillagászat, és más kapcsolódó tudományágak is foglalkozzanak vele.

 

7. Mellékletek

7.1. melléklet: Irodalomjegyzék

 

N

Megnevezés

 

 

 

[1]

Geofizika

Dr Völgyesi Lajos

2002

Műegyetemi Kiadó

[2]

Vnutrennaja sztrojényie zemli i planét

B.N Zsarkov

1978

Moszva „Nauka”

[3]

A Holdak kötött keringése, az árapály –effektus és az árapály fűtés

Horváth Gábor

1991/03

Fizikai Szemle

[4]

A tengelykörüli forgássebesség  és a geodinamikai paraméterek változása a Föld története során

Varga Péter

2008/11

Magyar Tudomány

1341o.

[5]

 

 

 

 

[6]

 

 

 

 

[7]

 

 

 

 

[8]

 

 

 

 

 

7.2. melléklet: A 2006.08.24 -i bolygó meghatározások

A 2006 évi, Prágában tartott csillagászati konferencián, annak augusztus 24-i ülésén változtak a bolygók korábbi minősítési elvei:

1. Bolygók (planets). Csillagok körül keringenek, tömegük elég nagy ahhoz, hogy közel gömb alakúvá formálódhattak, de fúziós energiatermelésük nincs. Keletkezésükkor a csillag körüli, úgynevezett akkréciós korongban (amelynek anyagából megformálódtak) tisztára söpörték a környezetüket. Emiatt nem maradt törmelékzóna utánuk, így dominánsak az adott mérettartományban. Ide tartozik a Naprendszerben a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, a Uránusz és a Neptunusz.

 

2. Törpebolygók (dwarf planets). Csillagok körül keringenek, tömegük elég nagy ahhoz, hogy közel gömb alakúvá formálódhattak, de nem söpörték tisztára az akkréciós korongot maguk körül. Tehát a szomszédságukban lehetnek még hozzájuk hasonló méretű égitestek. Emellett nem képezik valamely bolygó holdját. Ilyen a Naprendszerben például a Plútó a Kuiper- övben, vagy a Ceres a kisbolygóövben.

 

3. Egyéb apró égitestek (small Solar System bodies). Ide tartozik minden más bolygószerű objektum, amely egyik fenti kategóriába sem illeszkedik. A Naprendszerben ezt a csoportot gazdagítja a kisbolygók (aszteroidák), üstökösmagok, Kuiper- objektumok stb. legnagyobb része.

A döntés értelmében tehát a Plútó egy törpebolygó kategóriájú égitest, amelyhez hasonlót már eddig is sokat találtak. A Naprendszernek így nyolc bolygója van: a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, a Uránusz és a Neptunusz. Nyolc bolygó, se több, se kevesebb.

 

7.3. melléklet: Árapály energetikai alapok

A továbbiakban az árapály energetika alapjairól szóló rövid ismertetés történik, képletek és levezetések nélkül, amelyeket más kötet tartalmaznak.

Az árapály fizikai jelenség, amelyet különböző elméleti és alkalmazott tudományágak (geofizika, oceanográfia, csillagászat stb.) a saját szemszögükből kutatnak, oktatnak, és hasznosítanak. Talán emiatt nem tartotta maga a fizika szükségesnek, hogy általános árapály energetikai módszert dolgozzon ki?


Pedig az árapály „forgástörvények” még a sportban is hasznosíthatók lehetnek. A diszkosz, vagy kalapácsvető mozdulatsora, és energetikája ugyanis azonos azzal, amely az árapályt előidéző távoli, és az azt elszenvedő központi, egymás körül keringő égitestek között lejátszódik.


Sőt, ilyen analógia mutathatja be talán a legszemléletesebben magát a fizikai folyamatot:
Tekintsük például a kalapácsvetés eszköztárát és mozdulatsorát, az itt használt elnevezéseket is alkalmazva:
1. Az árapályt okozó „távoli” (keringő, mint pld. a Hold) objektumnak, amely az árapályt előidézi az adott esetben az elhajítandó kalapács („fej”) tekinthető.
2. Az árapály hatását elszenvedő „központi” objektum (pld. Föld), ebben a viszonylatban a dobóatléta, aki az energiadisszipáció, az általa történt munkavégzés hatását az edzés után megérzi...
3. A kölcsönhatás (gravitáció), amelynek révén az árapály hatása átadódik: a kalapácsvetés esetében a huzal („nyél”) a fogantyúval, amelynek végére a fejet erősítik, és amelyet a sportoló hoz körforgásba.

Az analógia abban mutatkozik meg, ahogyan a sportoló, és a kalapács viszonylagos körsebessége változik.
- Ha a sportoló erőfeszítése révén kezei (teste) a kalapácsnál nagyobb szögsebességű forgást végeznek, és ezáltal s azt is gyorsulásra késztetik, akkor saját impulzusának elvesztése, forgásának lefékeződése árán a kalapács messze távolodhat. Ugyanez történik a Holddal, amely a Föld gyorsabb forgása miatt távolodik.

 

- Ha viszont a gyorsan forgó kalapácsot a sportoló nem indítja útjára, inkább a saját forgását lassítja le, akkor ellenkező előjelű folyamat játszódik le: a kötél az ő forgását próbálja gyorsítani, a kalapács pedig impulzusát veszítve a földre zuhan. Ugyanez történik akkor is, ha valamely műhold a Földre zuhan, nagyobb sebességgel, mint ahogyan az forog. Akkor impulzusát részben már az útja során, árapállyal, részben pedig a becsapódásakor adja át a Földnek, gyorsítva annak tengely körüli forgását.


- Végül a harmadik eset, amikor a sportoló és a kalapács azonos szögsebességű forgást, illetve keringést végeznek, amelynél a kalapács még éppen nem esik le a Földre. Ekkor, ha észlelni lehetne, furcsa jelenségnek lehetnénk tanúi: a kalapács közelebbi fele, amely ez esetben a szükségesnél kisebb sebességgel kering, zuhanni próbál, miközben a távolabbi fele, amely kényszerűen gyorsabban- emelkedni. Mivel közöttük szilárd a kapcsolat, az egyensúlyuk ugyan megmarad, azonban csak magában a kalapácsban ébredő belső feszültség révén. Amely azt ez esetben nem képes eltörni, azonban egy bolygót, vagy holdat: igen.


Ugyanez történik valamely tehetetlenségi pályán haladó égitesttel is. A távolabbi pályák nagyobb helyzeti energiájúak, a sebességük viszont kisebb. Ezért az égitestek árapály távolodása növekvő helyzeti energia, és csökkenő sebesség ellenében történik. Lezuhanásuk során lefékeződve viszont az impulzusukat, és energiájukat a központi égitestnek adják át.

Hasonló történések természetesen bármely forgó- keringést végző test között lejátszódhatnak, azonban kihatásuk leggyakrabban elhanyagolható. Vagyis az árapály általános forgásjelenség, sőt tulajdonképpen két test egyenes vonalú, kitérő haladása esetén is vizsgálható, azonban jelentéktelen hatása miatt az a mindennapi életben elhanyagolható. A kozmikus tér, idő és tömeg léptékben, a világűrben lejátszódó folyamatok estén azonban az árapály sohasem hanyagolható el!

Általános jellegére való tekintettel az árapály energetika részletes kifejtését, képleteit, levezetéseit egy arról szóló másik kötet tartalmazza majd {2.1}.

A következőkben csupán a metodika fontosabb szempontjait ismertetjük, amelyek alapján a Naprendszer testeinek árapály távolodásának meghatározására szolgáló program is készült.

A számítási módszer alapvetően két égitest meghatározott, fel is cserélhető viszonylatára (központi, illetve távoli) vonatkozik, amelyhez a többtest problémák nagy része is visszavezethető.

 

Az adott viszonylatban a távoli égitest árapály potenciálja a központi égitestben annak strukturális adottságaitól, a vizsgálatok során definiált „árapály csatolási” (disszipációs) tényezőjétől függő, azzal arányos árapály munkát végez. Annak hatására a két égitest közeledése, vagy távolodása, illetve mindkettőjük forgási és keringési szögsebességének változása történhet.

 

A változás jellege egy, a szerző által feltételesen „univerzális stacioner (magasságú, energiájú) pálya” (USP) kritériummal vizsgálható, amely egyfelől a központi égitest sajátosságaitól, forgási periódusidejétől, árapály csatolási tényezőjétől, tömegétől stb., másfelől a távoli égitest pályájának jellemzőitől függ.

A központi égitest forgássíkján ez az ún. szinkronpályával azonos, azonban bármely hajlásszögű pályára szintén definiálható.

Az USP- n belül keringő távoli objektumok süllyednek, azon túl távolodnak. A rajta tartósan keringő, nagyméretű testekben viszont feszültségek ébredhetnek, melegedés történhet, ami akár szétrobbanásukat is okozhatja.

 

A kéttest- árapály energetikai vizsgálat lépései a következők.

1 . Meg kell határozni a vizsgálati viszonylatot (a testek központi, távoli minősítése), és fel kell venni a szükséges adatokat, amelyek a minősítés szerint eltérőek.

2. Meg kell határozni az árapály potenciált, ami voltaképpen egy nyomaték-vektor (m2/s2)

3. A nyomatékvektorból skalár teljesítmény- potenciál a két test forgási és keringési szögsebesség vektorai előjeles különbségével skalárisan szorozva adódik. Később ebből a különbségből képezhető az USP kritérium (m2/s3)

4. A skalár teljesítmény-potenciált az eltelt idővel (célszerűen a keringési, vagy forgási periódus idővel) szorozva az ugyancsak skalár energia- potenciálhoz jutunk. (m2/s2)

5. Az árapály által végzett munka végül is a skalár energia potenciál disszipációs hányadával, vagyis az árapály csatolási tényezővel (Φ) arányos (m2/s2)

 

A műveletek eredményeinek minősége (skalár-vektor), és dimenziói azért lettek feltüntetve, mert átmeneteik figyelembevétele, megértése nélkül az árapály energetika nem fejlődhet ki.

 

Az ajánlott metodika tehát nem valamiféle egyedi „árapály dudorokkal” végez számításokat, ahogyan az jelenleg gyakran történik, hanem egy olyan komplex arányszámmal, ami az árapály miatt fellépő összes disszipációs tényezőt magába foglalja.

Mert a disszipáció nem csak a tengerek, vagy a földfelszín vertikális elmozdulása, hanem rétegeik tangenciális csúszása, vagy éppen kémiai vagy fázis átalakulások, és elektromágneses folyamatok hatására is létrejöhet. Mindez az árapály dudorokkal nem követhető, az árapály csatolási tényezőben viszont mérésekkel, vagy akár elméleti úton is meghatározható.

Például a Nap gáztömegének mérésekből meghatározott Φ~5E-6 árapálycsatolási tényezője áramlástani vizsgálatokkal is közelíthető. A vegyes szerkezetű égitestek, mint például a Föld árapály csatolási tényezőjében viszont a felsorolt disszipáció hatások mindegyike szerepet kapott. Mégis, a Hold távolodásának egyetlen pontos mérési adatából (40 mm/év) nyerhető Φ=2E- 7 értékkel a földközeli műholdak árapály süllyedése is modellezhetővé volt.

A számítási metodika feladathoz illeszkedően egyszerűsíthető, például a távoli égitest tömegére vonatkoztatott fajlagos munkavégzés képlete.

 

E= Ws*P... m2/s2

 

Ahol

Ws= a*K*Φ … m2/s2 a központi égitest saját árapály potenciálja

 

ahol:

...a...m/s2...a központi égitest gyorsulása a felszínén

..K...m... a központi égitest kerülete

 

P … - a távoli égitest pálya együtthatója

...P=1... a központi égitest forgássíkján, a felszínén

...P= (R/r)3 , a központi égitest (R) forgássíkján, a középpontjától r távolságban

...Más i hajlásszög esetén képlettel számítandó

 

Mint látható, az átadott fajlagos energia és impulzus ebben a felírásban végső soron egyenesen arányos a központi égitest saját árapály munka potenciáljával, amely annak disszipációs tulajdonságait jellemzi. Ebben a képletben minden tényező csupán a központi égitest (pl. a Nap) tulajdonságaitól függ, s így több távoli test vizsgálatakor valamennyire azonos értékű. Ez megkönnyíti a számítást, ha azt sok távoli testre kell elvégezni, mint pld. a Naprendszer bolygói esetén.

Egyébként, valamely porfelhő, például az akkréciós korong által a Napban okozott árapály pontosan ugyanígy számítható.

 

Az említett forgástörvények hiánya tehát számos esetben téves magyarázatra adhat lehetőséget.

A bolygó- csomósodás stacioner világában ezért kell a tapasztalható jelenségek nagy részéhez szinte elképzelhetetlen teóriákat, ütközéseket kigondolni.

 

7.4 melléklet: A Mars holdjainak rövid ismertetése (Wikipédiából)
7.4.1 melléklet: Phobos


A Mars egyik, (zuhanó) holdja a Phobosz („Félelem”)

15. ábra. Phobosz, saját törmelékeitől barázdált felülettel?

 

- Felfedező: Asaph Hall

- Felfedezés ideje: 1877. augusztus 18.

- Méretei: 27,0x21,6x18,8 km (22,2 km),
- Tömege 1,08x1016 kg,
- Közepes sűrűsége 1,9 g/cm3.
- Mars körüli pályájának excentricitása 0,0210,
- Fél nagytengelye 9377,2 km.

- Orbitális periódus: 7 óra 39,2 perc.

- Átl. pályamenti sebesség: 2,138 km/s

- Inklináció: 1,093° (a marsi egyenlítőhöz) A pályasíkja csaknem egybeesik a bolygó keringési síkjával.

- Felszín területe: ~6100 km²

- Térfogat: 5680 km³

- Tömeg: 1,072·1016 kg

- Átlagos sűrűség: 1,887 g/cm³

- Felszíni gravitáció: 8,4-1,9 mm/s² (860-190 µg)

- Szökési sebesség: 11,13 m/s (40 km/h)

- Forgási periódus: szinkron

- Forgási sebesség: 11,0 km/h

- Tengelydőlés: 0°

- Albedo : 0,071

- Felszíni hőmérséklet: ~233 K

"A Phobos gyorsabban kering, mint ahogyan a Mars egyszer megfordul a tengelye körül. A Marsot 7 h 39 min. alatt kerüli meg, vagyis naponta háromszor, eközben kétszer kel fel a nyugati és kétszer nyugszik le a keleti égbolton. 

A hold keringése kötött, vagyis a Phobos mindig ugyanazt az oldalát fordítja a bolygó felé (ahogy a Föld Holdja is). Ugyanezek az erők(?) állandóan fékezik a Phobosz mozgását, így a Marstól való távolsága egyre csökken. Mintegy százmillió(?) év múlva a hold a bolygó felszínére zuhan. Előtte azonban a Roche pályát érintve valószínűleg darabokra törik, a Mars körül egy gyűrűt hozva létre." 

 

16. ábra Phobos, a Stickney kráter

 

 

17. ábra. A Phobos felülete a nevezetes pontokkal. (Láthatóan olvadékkal borított)

"A holdat vastag porréteg borítja, amit regolitnak nevezünk. Ennek sötétszürke színe élesen elüt a Mars vörös-színű felszínétől. A hold a rá vetődő fény 6%-át veri vissza. Felszínét különböző méretű becsapódásos kráterek tarkítják. Az ütközések erejét jól jellemzi az, hogy felszíndarabok váltak le róla. A Phobos felületén néhány kilométer hosszú, 100-200 méter széles, 20 méter mély barázdák figyelhetők meg."

Megjegyzendő, hogy az említett kráterek elhelyezése számos furcsaságot mutat, ami miatt megkérdőjelezhető becsapódásos eredetük is.

Nem láthatók ugyanis középen a jellemző központi gyűrűk, a becsapódásnál kiemelt tömegek maradványai. Az is érdekes, ahogyan egyes kráterek szinte vonalzó mentén, egyenlete távolságra egymástól  következnek, fokozatosan növekedve, a legvégén egy különösen nagy kráterszerű képződménnyel. 

Ezek, a hosszanti barázdákkal együtt "lineáris elrendezésűnek" mondható kráter- struktúrák azonban rendezetlen irányúak, gyakran keresztezik is egymást."

Keletkezésük emiatt is sok kérdést vet fel, egyebek között azt, hogy kezdetben vajon forgott e a Phobos, és hogy a forgási iránya változott e, illetve hogy a kráterek keletkezése nem a töredék- bolygó belsejéből még olvadék állapotában kiáramló gázokkal magyarázható? (szerző) 

 

7.4.2 melléklet: Deimos

A Mars másik, (távolodó) holdja a Deimosz (iszonyat, rettegés),

- Felfedező: Asaph Hall

- Felfedezés ideje: 1877.

- Méretei: 10 x 12 x 16. (12,6 km)
- Tömege 2 x 1015 kg,
- Fél nagytengelye 23 459 km.

-  Orbitális periódus: 30 óra 21 perc.

18. ábra. A Deimos töredék hold

"A Deimosz sokáig a legkisebb ismert hold volt a Naprendszerben. Alakja szabálytalan, jobban hasonlít a kisbolygókra, mint a holdakra.  Felszíne tele van kisebb kráterekkel és világosabb foltokkal. A másik holddal ellentétben kőtömbök is vannak rajta.. Maga a felszín sötét színű, néhány 10 m vastag regolitból áll, ami meteoritek becsapódásakor létrejött kő és portörmelék. A hold magas széntartalmú kőzetekből áll, sűrűségük hozzávetőleg 2 g/cm3. Így a szemes kondoridok csoportjába tartozik, amely a meteoritok egy fajtája. Hasonló szerkezetű égitestek a Jupiter kisbolygóövének külső részében találhatók. Ebből kifolyólag valaha valamelyik másik bolygóból kiszakadt meteor lehetett, de a Mars gravitációs mezejének csapdájába került."

Kiegészítve az idézetet egy kérdéssel: vagy hogy inkább a Marssal és a Phobosszal együtt, mint Phobos'Deimos" kishold született?

Népszerű tartalmak